20090629Bagzó macskák
Egy rövid kis novella, nem a saját tollamból. Egy kicsit Chosy-nak, egy kicsit magamnak. Másrészről egy nagyon picit azoknak, akik naphosszat hallgatják a vernyegő-tüzelő macskák ajvékolását.
Jó heccnek tűnt felakasztani a macskát, élvezet volt nézni a többiek elismerõ arcát, amikor elvállalta, de kezében a zsákkal és fõleg a zsákban kapálózó kandúrral nem látszott annyira mulatságosnak. Az a dög egyáltalán nem akart meghalni. Utolsó pillanatáig küzdött, erõs, izmos testét hányta-vetette, a zsák durva szövetén keresztül is karmolt, és tűhegyes fogával belemart a kezébe, amikor nyakára hurkolta a zsineget. A föld teleszórva sötétrózsaszín eperrel, annyi termett az öreg fán, hogy már a tyúkoknak sem kellett, s ahogy rátaposott a gazdag terítékre, vörösen buggyant ki a túlérett gyümölcsök leve, összekeveredve lecsöppenõ vérével.
A törvényszék tagjai vagy húsz méterrel arrébb felfordított cukrosládákon ültek a galambház mellett, a diófa árnyékában. Samu, a legidõsebb, aki gyerekfejjel megjárta a háborút, balkezével szórakozottan dörzsölgette jobbjának két merev, rózsaszínű bõrrel fedett ujját, egy repesz okozta sérülés emlékét; apám beharapta alsóajkát és a földet rugdosta tornacipõje sarkával; Kõrösi Pé pedig elõre-hátra hintázott ültében, és sapkájával ütemesen csapdosta a térdét. Mit piszmog ez annyit? tört ki hirtelen, mondtam, hogy ne bízzuk Miszterre, de a másik kettõ hallgatott, és hallgattak az állatok is. A rikoltozó verebek egyetlen hussanással szálltak el, amikor Miszter felemelte a zsákot; a tyúkok behúzódtak az ólba, megszűntek zümmögni a méhek, a szomszédék pumija elcsendesedett, pedig pár pillanattal korábban még hallották hisztérikus ugatását. Szekér sem zörgött a házat derékszögben szegélyezõ Hunyadi és Kálvin utcák macskakoponya-gömbölyűségű kövein; nem csattogtak rajtuk lópaták, sõt, a métázó kisfiúk is befejezték a játékot a templomkertben, és szétszéledtek. A trécselõ asszonyok abbahagyták a beszélgetést az oszlopos verandán, bizonyára végeztek a borsófejtéssel, és bementek vacsorát fõzni. Csend volt. Mintha minden nesz, zaj, zörej, sikkanás kiveszett volna a világból, tapintható, természetellenes csend ülte meg dédapám házának Nagyérre lefutó udvarát, és ez a torokszorító, dobhártyafeszítõ némaság egyre növekedett.
Apám az elõzõ nap reggelén talált rá a kékhátú tojó szárnyára és fejére a galambház elõterében, a fészekben kihűlten árválkodó tojások mellett, és nagy, langaléta kamasz létére majdnem elbõgte magát. Formás kis purcligalamb volt az áldozat, a híres Dojcsák-féle tenyészetbõl való, áráért két hónapig tanította az ecetgyáros Schwarz Lexi fiát, ami nem volt smafu, mert ifjabb Lexi mindjárt az elsõ órán megtaposta a latinkönyvét, és azt mondta, juszt se tanul meg egyetlen szót se, az ecetgyártáshoz nem kell az Aeneas, anélkül is meg lehet élni belõle. Kérem, a Lexikét tessék szigorúan fogni, de verni csak nekem szabad, kötötte ki az öreg Schwarz, mikor megbeszélték az óraadást, és apámnak minden önuralmára és leleményességére szüksége volt, hogy tanítványa elkerülje a bukás fenyegetõ rémét, õ maga pedig az ecetgyáros rosszallását. Néha kicserélte tapasztalatait Miszterrel, neki is volt tanítványa, a kölyök komisz, de az uzsonna remek. Azok a habos tortaszeletek! Mogyoróval és mazsolával!! Öcsém!!! mondta rajongva Miszter, mert szenvedélyes evõ volt. Ha megszimmantotta a rotyogó bableves vagy a serpenyõben sistergõ palacsinta szagát, kiült arcára az elragadtatás, és olyan sóvár szemmel bámulta nagyanyám rántást kavaró fakanalának mozgását, vagy a Manci néném kezében táncoló palacsintasütõt, mint kóbor kutya a lacikonyhát. Apám fél fejjel magasabb volt nála, és még mindig nõtt, de ha jóllakott, nem gondolt tovább az étellel. Miszter, azonban, amikor vacsora után kilógott az internátusból, befalta a nagy tányér krumplistarhonyát, vagy lekváros tésztát – mióta nagyapám munka nélkül volt, nagyanyám ilyesmit fõzött esténként – és közben odasúgta apámnak: ha ideadod a tiédet is, megírom jelesre a magyardolgozatodat.
Miszter prímán fogalmazott, verset is ír, hozták a hírt az internisták, költõnek készül, sõt, már az is, igazi költõ, mondták lelkesülten szobatársai, de az úri fiúk a gimnáziumban nem kedvelték a pesti árvát, öntelten viselkedik, pedig lerí róla a szegénység. Gyámjától örökölt, lötyögõ kabátja zsebében mindenféle papirosokat hord, félkész versekkel, csonka verssorokkal, és a legváratlanabb pillanatokban elõszedi valamelyik céduláját, leír egy sort vagy átjavít egy szót; esténként kockástetejű füzetbe másolja az elkészült költeményeket. Egyszer még híres költõ leszek, jövendölte a gimnázium bástyaszerű sarkánál apámnak, és persze szobrom is lesz itt, mutatott körbe a tágas téren, ahol régen országos vásárokat tartottak.
Ezt nem hagyhatod annyiba, öcsikém, mondta Samu felháborodva apámnak, mikor munkából hazajövet meglátta a galambház küszöbén a véres szárnyakat, ha nem teszünk semmit, az a dög idekap, és apránként elhordja az összes galambodat. Meg kell neki mutatni, ki az úr a háznál!
Samu fanatikus galambász volt és ezermester, a maga gyártotta szerkezetekkel tõrt vetett a galambjai körül settenkedõ fenevadaknak: patkánynak, nyestnek, macskának, ha tulajdonát veszélyeztetve látta. Most, hogy Piki öccsénél garázdálkodni kezdett az ellenség, még aznap este fölállította a csapdát, egy alagútszerű, hosszúkás deszkadobozt, mindkét végén felhúzható ajtóval, amik azonnal lecsapódtak, ha a tolvaj belesétált és bekapta a csalogatónak odatűzött kolbászdarabot. A fogó jól működött: kövér, cirmos kandúrt talált benne másnap reggel apám, és cseppet sem sajnálta, amikor szorosra kötve a zsák száját, lecipelte a pincébe. Most aztán hűvösre teszlek, te bitang, egy lyukas garas nem sok, annyit sem adok az életedért.
Öt óra után, amikor Samu megérkezett a nyomdából, összeültek a bíróság tagjai. Nem sokat macskáztak, három perc alatt meghozták az ítéletet, azóta azonban tanácstalanul ülnek az Irlanda Lujza néni sarki boltjából itt maradt ládákon. A bírák egyetértettek abban, hogy a vádlott égbekiáltó bűnt követett el, ami a legsúlyosabb megtorlást vonja maga után. Életért élet! mondta ki Samu mindhármuk gondolatát, és angol bajuszkájának szõrszálai felborzolódtak. Vita a végrehajtás mikéntjében volt köztük, bár elõször úgy gondolták, hogy ki kell vinni a foglyot a sintérhez, a gyeptelep távolsága miatt azonban – jó négy kilométerre volt a várostól, túl Szentlõrincen – fontolóra vették a dolgot. Semmi kedvem odáig cipelni ezt a dögöt, mondta apám, még ha valamelyõtök segítene… de sem Samu, sem Kõrösi Pé nem mutatott hajlandóságot, hogy elkísérje. Fojtsátok vízbe, ajánlotta Samu. Agyon kéne ütni, tanácsolta Kõrösi Pé, apám azonban irtózott az erõszaktól, és valami emberi közreműködés nélküli, önmagától bekövetkezõ halálnemen töprengett, de egyetlen ilyen se jutott az eszébe.
És akkor, amikor úgy látszott, hogy zsákutcába jutottak, befutott Miszter. Hóna alatt könyvvel, keze zsebre vágva, fehér homlokán két mély, függõleges ránc. Hosszú, puha léptekkel vágott át az udvaron, könnyedén, mintha repülne, és göndör, a visszasütõ naptól vörösnek látszó fürtjeit meg-meglebbentette az alkonnyal együtt feltámadó fuvallat. Mi a fene van veletek? Meghalt valaki? huppant le közéjük a diófa melletti tuskóra. Piki kékhátú tojóját tegnap éjjel megette egy macska, tájékoztatta Kõrösi Pé, de elkaptuk a gyilkost, éppen most ítéltük halálra.
Attól vagytok így betojva? Néz végig rajtuk Miszter, és lerágott körmű ujjaival végigzongorázik ráncokba gyűrt homlokán. Na, ide vele, majd én elintézem, csak adjatok valami madzagot!, mondja, azután feltápászkodik és a könyvet vigyázva a tuskóra teszi. (Ady-kötet volt, emlékezett ötven év múlva Kõrösi Pé, Ady összes költeményei. Ugyan már, tiltakozott apám, egy Anatole France-regényt cipelt magával. A Költõ keserű bronzarca széles mosolyra derült fölöttük.)
Miszter nagyot nyújtózik, mint aki szárnyra akar kelni, de azután úgy dönt, hogy a földön marad, felveszi a hánykolódó zsákot, és elindul vele az udvar végében álló odvas eperfa felé. Még nem ér egészen oda a törzsbõl kinyúló, vízszintes ághoz, amikor megtántorodik, olyan erõvel zuhan rá a csend. A jelenség gyorsan jön és váratlanul, mintha hirtelen megsüketülne. Látja az alacsony léckerítésen túl Piki nagy, fehér kakasát a trágyadomb tetején állni, nyakát nyújtogatva épp kukorékolni készül, mintha hajnal lenne, apám ugyanis hónapokig erre trenírozta, mert mindig legszebb álmából verte föl a hajnali kakasszó. Morgott is miatta dédapám, Ferenc Jóska kiöregedett huszárja. Bolond világ ez, a lányok olyan rövid szoknyát hordanak, hogy kilátszik a … és megmondta, hogy mijük, a kakasok meg napnyugtakor kukorékolnak.
Csakhogy Piki kakasa ezúttal nem köszönti a naplementét, hiába erõlködik, hiába gebeszkedik, egyetlen nyamvadt kukurikú sem jön ki a torkán. Mint a moziban, amikor Kolmann kisasszony abbahagyja a zongorázást, mert görcs áll a köszvényes ujjaiba, és amíg masszírozgatja, a film kíséret nélkül, némán megy tovább. A szereplõk tátognak, mint partra vetett hal, de hang nincs, a hõs térdre esik a karikás szemű, észbontóan vékonyra szedett szemöldökű hõsnõ elõtt, kezében pisztoly, amit a saját halántékához szegez, a szája mozog, mond valamit, és a mozivászon hirtelen elsötétül, majd megjelennek cirkalmas keretbe foglalt szavai: Megölöm magam!
A kandúr zsákostól dobálja magát, és Miszter majdnem megsajnálja, mi lenne, ha elengedném? gondolja, de aztán elképzeli a véres, éjszakai jelenetet, amikor a nesztelenül lépkedõ gyilkos ráveti magát a fészkén üldögélõ kis galambra, félelmetes karmai belemélyednek a puha húsba, a vékony gerinc kettéroppan, a macska szeme zölden foszforeszkál a sötétben. Közben kivilágosodik a galambház, a közömbös hold hideg fénye besüt a deszkák résein, és akkor ott, a többi rémülten verdesõ madár szeme láttára a kandúr széttépi a galambot. Vér fröccsen, madártoll vitorlázik a levegõben, a letépett szárnyak csonkjai véresen meredeznek, és véres a macska pofája is, elégedetten nyalja körbe szája szélét hegyes nyelvével a lakoma után.
Miszter végre odaér az eperfához. Kiskorában is volt eperfa a tanyán, ahová a Liga vitte õket a nõvérével, és amikor vasárnap egyedül maradtak otthon, aláterítették az istállóból kihozott szúrós lópokrócot, azon ültek összebújva az eperfa alatt, sírtak a mama után, és tömték szájukba az édes gyümölcsöt, ami bõven hullott rájuk, vérfoltokkal pettyezve ingüket.
Mialatt a kandúrral viaskodik, Miszter azt várja, hogy az állatból – ha máskor nem, hát a végén, az utolsó elõtti pillanatban – kitörjön egy hang, talán hasonló a bagzó macskák jajongásához, talán valami sokkal elviselhetetlenebb, hogy felrobbantsa a csend fölébük magasodó tornyát, de a zsákba bugyolált test még mindig hangtalanul rángatózik. Jobban meg kell szorítani azt a zsineget! Remegõ ujjakkal babrál a csomón, és akkor történik – nem tudni miként, lehet, csak a képzelete festi elé a képet -, hogy meglátja a kandúr elhomályosuló, sárga pillantását és vicsorító pofáját. Egyetlen pillanat az egész, gyorsfénykép, ami ráég a retinájára, és akkor – hogy végre vége legyen már ennek az egésznek – megteszi, amit meg kell tennie. Gyors mozdulatokkal ráhurkolja a kötél végét az ágra, elengedi a zsákot, és keze fejével letörli homlokáról a hideg verejtékcsöppeket.
Hát ennyi, mondja, és kíváncsian nézi a mozdulatlan, véglegesen néma csomagot az eperfa ágán. A csend falán hirtelen hangok törnek át, a csend tornya összeomlik – Kolmann kisasszony verni kezdi a kopott billentyűket a lehangolt zongorán -, és mintha mi sem történt volna, a diófát újra ellepik a zsinatoló verebek. Piki kakasa hangos kukorékolással búcsúzik a naptól, égõpiros taréja feketének látszik a kihunyó fények között, és a zöldborsóleves szívmelengetõ illata száll, száll az eperfa felé. Lesz benne csipetke is, nyel nagyokat Miszter, és ádámcsutkája le-föl szánkázik hosszú nyakán, amíg peckesen lépkedve visszasétál a többiekhez.
Forrás: Jámborné Balog Tünde – A semmi ága
Loading ...
Bejegyzések
:’)
Köszönöm szépen! Elolvastam, tetszett.
Kicsit emlékeztet a novella stílusa egy általam régebben olvasott íróhoz, csak (hála a remek memóriámnak) most nem jut eszembe a neve.
De ha ez tetszett neked, akkor gondolom tetszik Wass Albert és Efrájim Kishon stílusa is.
Ezt mondta Chosy — 20090630 14:59 magasságában.
örülök, hogy tetszett.
albi bácsit nem olvasok, mert erősen megkönnyezős; kishont ferikét pedig csak a ‘kishon chesster’ nevű beszólogatós sakkautomatából ismerem.
Ezt mondta bachterman — 20090630 18:05 magasságában.
Állatkínzók…nem mintha annyira kedvelném a macskákat de azért ez durva.Lőtted volna inkább tarkón.
Ezt mondta VaZo — 20090706 17:13 magasságában.
@zoo: ééén?
Ezt mondta bachterman — 20090710 14:47 magasságában.