megnéztem steve mcqueen klasszikusát, a pillangót. nem csodálom, hogy anyámnak nagyon szimpatikus volt a film fénykorában (1973) eme színész. nála tökösebb, szikárabb, kékszeműbb macsó figurát nehezen lehetett volna találni henri charrière szerepére. a színész (és a szerep) sokoldalúságát dícséri, hogy széles érzelmi skálán zongorázik a főszereplő a filmben. eleinte a kemény fegyenc, később a megtört ember, majd emberközeli oldaláról is megismerhetjük, a film vége felé pedig a megtört, de célját fel nem adó öregemberként láthatjuk mr mcqueen-t. egyszerűen ez egy olyan film, amit sokan karakterépítő darabként titulálnak. nem kult, mint mondjuk a harcosok klubja, hanem egy időtlen darab az ember jellempróbájáról, az eszméje melleti kitartásról a végsőkig. “hé gazemberek! még mindig élek!”
megemlíteném még a csodálatos guyana-i tájat és a vele éles kontrasztban álló embertelen körülményeket és a szigorított börtönt. egyszerűen megkapó, ahogy pillangó leül a kőpadra a végén, és figyeli a sziklafalat nyaldosó hullámokat.
a filmben dustin hoffman is brillírozik, mint louis dega, a háborús kötvény-hamisító. hatalmas szódásüvegalj-szemüvegével kitűnik a többi rosszarcú fegyenc közül. a film eleji érdekkapcsolatból pillangóval barátság szövődik, amit csak a film végén tör meg kicsit az öregkori elhülyülés. milyen kár, hogy mostanában nem láthatjuk mr hoffman-t semmi igazán jó filmben. ja jól emlékszem a legutóbbi jó filmjére, a confidence (lépéselőny) volt az, amiben egy vészjósló alvilági királyt játszott.
egyébiránt steve mcqueen-nek ez volt a második szökdösős filmje, csak itt nem a náciktól szökött, mint a nagy szökésben, hanem a franciáktól.

Olvass még valamit:

Nincs hozzászólás.

Nem kérek hozzászólást.