Megint hegesztettem, mert sosem bírok magammal. Kíváncsi voltam, hogy a bebozon lehet-e olyat csinálni, hogy megosztom a rajta lévő zenekollekciómat, és azt más gépről fájdalommentesen tudom böngészni, hogy ne kelljen a shares-ekben bogarászva kiválasztani, hogy mit akarok hallgatni. Nos, örömmel jelenthetem, hogy lehet. Először is a linux alapú gépre kell felvarázsolni egy Tangerine Music Sharing nevű kis programot (ubuntu alatt benne van az add/remove-ban), és azzal beállítani, hogy mit szeretnénk megosztani, hány lúzer közt, és levédjük-e jelszóval. Ezután a megosztó készség gyorsan csinál egy listácskát a jelen lévő megosztott zenékről, és munkára kész. Ha linux alól akarunk hallgatózni, akkor a Rhytmbox-ban van egy integrált DAAP-kereső plugin, ami olyannyira egyszerű, hogy nem is taglalom nagyon a használatát.

Winfos alatt kicsit bonyolultabb lesz a helyzetünk, mert szükség lesz egy Winamp minimum 5.31-es verzióra, egy Bonjour szarra, és egy Winamp pluginre, amit a /winamp/plugins könyvtárba kell bemásolni. A Bonjour azért kell, mert az keresi winfos alatt a DAAP megosztásokat, nélküle nem megy a Winampban a plugin. Ha mindent feltettünk és bemásoltunk, a Winamp Media Library-jában lesz egy új pont, Network Media néven, ahol is hamarosan megjelennek a szépen előadó, album vagy szám címe szerint sorba szedett zenék.

Személy szerint ezt a fajta elrendezést utálom, mert nem igazán logikus, és sajnos az iTunes, a SanyiErika telefonok, és Pannáék bebozára telepített MythTV is hasonló módon rendszerez. Például az XBMC nem, de ez más tészta.

Ha már megemlítettem, nagyon tetszett a koncepció, hogy egy játékkonzollal lehet médiát vezérelni. Értve ez alatt filmelőzeteseket, mozikat, zenéket, képeket, esetleg az időjárást. Ja, meg a játékokat. Ez az XBMC azért vagányság, mert rá lehet telepíteni bármilyen hardverre (elsődlegesen a Hackboxra ajánlják), pölö Winfos, Linux, OSX, AppleTV-re is. Az ötlet, ami eszembe jutott ennek kapcsán, hogy építhetnék egy Pico(vagy Micro)ATX-es alaplapra egy 1 GB-os CF kártyával ellátott “erőművet”, ami boldogulna a HD-s mozikkal, oprendszerként kapná ezt az XBMC-t, file-ok tekintetében meg a beboz kiszolgálná szépen. Itt simán könyvtárszerkezet szerint lehet keresgélni, nem a tag-ek alapján. Nekem ez a szimpatikusabb. Azért van a könyvtár, hogy az már rendszerezi a zenéket. Képzeljetek el egy válogatáslemezt, amit előadók szerint van szerteszéjjel válogatva. Ugye?

Visszatérve a minimál médiacenterre, kapna egy infratávirányító vevőt, én meg egy távirányítót a kezembe, és bevágódnék a FullHD-s tévé elé, és vígan nézegetném a bebozon lévő cuccokat. A kezem meg beleérne a bilibe, mi? Kinek van “kedve” négyszáz forintért LCD panelt venni munkanélküliként? Heh. De azért álmodni, tervezni lehet.

Sokat unszoltam a viskóban lakó szakadt ruhás öreget, hogy mesélje el az élete történetét. Elvégre nem sokan élnek egyedül a semmi közepén egy kis vályogházban, kilométerekre a civilizációtól. Próbáltam unszolgatni, ajándékokkal elhalmozni, a nyakára járni, de végül úgy adta be a derekát, hogy leültem mellé a viskó tornácára, és csendben figyeltem vele, ahogy a héják lustán szárnyalnak a meleg légáramlatokon. Egy óra múlva megszólalt.

“Tudd meg, hogy milliomos voltam. Egy egyszerű ötletből sikerült rengeteget keressek: zajkioltó voltam. Azt kérded, hogy az meg mi? Nos, egy végtelen egyszerű elven alapul. Minden hatást ki lehet oltani egy pontosan ellentétes irányba érkező ugyanolyan erejű hatással. Hatás-ellenhatás törvény. Biztosan hallottál már róla, nem tűnsz egyszerű bugrisnak. Amikor én is olyan fiatal voltam, mint te, az emberek nagyon zajos világban éltek. Zajos zenéket hallgattak, zajos kocsikkal jártak, zajos munkahelyeken dolgoztak, otthon zajos tömbházakban laktak. Én is a rabja voltam a zenének, egyszerűen nem bírtam betelni vele. Hallgattam klasszikusokat; az orkánként felharsanó fűvósok, vonósok tremolói, a kórusok zöngéi számomra a szférák zenéi voltak. Hallgattam rockot és metálzenét; a gitárok húrjai elevenembe vágtak. Hallgattam elektromos zenéket; a basszus a csontjaimat rezgette. Mindinkább kerestem a tökéletes hangzást, ezért a legjobb high-end készülékeket vettem, audiofil kábelekkel kötöttem össze őket, a hangsugárzók darabjaiért egy autót vehettél volna.

Mindezt azért, hogy meghalljam a tökéletes hangot, hogy a zene valódi, tiszta esszenciáját visszanyerjem. Óh, milyen elvakult is voltam akkoriban. Nem vettem észre azt, ami mindvégig az orrom előtt volt. Gondolom te sem, mert hozzám jöttél tanácsért. Pedig nagyon egyszerű, mindvégig ebből éltem. A zajkioltásból. Igen, jól mondod. A tökéletes hang a csend hangja.”

Tudtátok, hogy már a biblia idején is voltak turisták?

Voltam Kikinél puska-távcsövet beállítani, mert az ócsó pénzért vásárolt Gama távcső hajszálkeresztje “kissé” jobbra és le hordott, így csak nagy ráhagyással lehetett a büdös hugyozós macskákat seggbedurrantani. Azért az meg mégsem járja, hogy ott a célkereszt, és mellé kell nézni. Vittem egy doboz csujogatni való bogyót, egy csavarhúzót, három papír céltáblát, hónom alá csaptam a puskát, és irány. Ott egy rögtönzött állványra állítva kilyuggaltuk a sufni falát, és közben káromkodtunk, hogy milyen baszott hideg lett. Időközben megjelent egy furcsa figura a kertkapuban, és Kiki faterja után érdeklődött. Mint utólag kiderült, kéményseprő volt, kotróval, biciklivel, fekete csákóval. Szódásüvegalj-szemüvege mögül meglepődve figyelte, hogy durrogtatunk, és vicceskedve sütögette papírvékony poénjait. Miután megnézte a puskát meg a céltáblát, bevonult a házba kotorni.

A következő tartalmas párbeszéd zajlott le köztem és Kiki közt:
Bachter: Te, seggbelőjem a hülyét?
Kiki: Áh, akkor nem fog szerencsét hozni.
B: Mondjuk ja, mert pont az ilyen fog a szerencsét hozni.
K: Nem kabalamalac ez.
B: Különben is, a hülyéké a szerencse.
K: Hú, akkor ez nagyon szerencsés lehet!
B: Igen, otthon hazamegy, beül a jacuzziba, bekattintja a falnyi tévét, és szopásra biztatja a két luxuskurvát.
K: Most is csak azért jött, mert úgy gondolta, hogy kotrok már egy kicsit.
B: Biztos unta a kurvákat.

A távcsövet beállítottuk, kifejeztük egy tisztességes Dragunov iránti sóvárgásunkat, közben szitává lyuggattunk két PET-palackot és szilánkosra lőttünk egy borosüveget. Jó móka volt, majd legközelebb egy duplacsöves sörétessel és néhány varjúval megismételjük a mókát egy karosszékből ülve a verandán.

Messze visszasírom az első részt. A bugyuta történetével, kétdimenziós szereplőivel, csudaszép grafikájával. No nem mondom, hogy ez a játék nem lenne szép, mert ha csak félig néz ki így Afrika, mint ahogy bemutatják, már érdemes felfedezni. Szavannák, állatok, zsoldos gyilkosok, esők, bozóttűz, mindenféle fegyverek és járművek, és persze az elmaradhatatlan malária. A sztori kivesézése következik, aki még nem játszotta és akarja, az ugorjon.

A történet szerint azért érkezünk a névtelen afrikai országba, hogy kinyírjuk a Sakál névre hallgató fegyverneppert, aki csúnya gonosz módon az ott harcban álló két oldalt felfegyverezte. Főszereplőt nekünk kell választanunk. Van itt magyar nevű ex-moszados, haiti ganjás, albán öregcsóka, kínai csempész, algér és ír csibész. Színes kavalkád. Azzal vigyázzunk, hogy akit nem választunk, azzal találkozni fogunk a játékban, mint segítő NPC. És persze jó esélyünk lesz az eliminálásukra is. Nekem a moszatossal volt kalandos pályafutásom, míg véletlenül a szájába nem vágott egy gránát. A küldetések során ügyesen merítünk mindkét párt levesesfazékából, de ezt sajnos kiszúrják, és az orrunkra koppintanak. Kétszer is. Persze mindent túlélünk, köszönhetően a szkripteknek, a trainernek és a cheat kódoknak. A vége felé már nem is a bennszülött negroidok osztják az ükázokat, hanem a külföldi zsoldosok élelmesebbje. Persze utána ők is mennek a levesbe, a fegyvereink által. Ahogy haladunk a történetben előre, egyre inkább az derül ki, hogy a Sakál jót akar, és a sok harcot mint rákos daganatot próbálja eltüntetni az ország testéből. A mi közvetett segítségünkkel. Remek ember, mert a végén még nyom egy nagymonológot, miszerint neki meg nekem is pusztulnunk kell, mert mi is “megfertőződtünk” a háborútól. Hogybasznámeg.

A játék játék része nagyon monoton és vontatott – menj ide és oda, nyírd ki/robbantsd fel a célpontot és gyere vissza -, emiatt kb 15 perc után unalmassá válik. A tájékok nagyon szépek, azokért megéri autókázni. Ja, autókázni. Sokkal több időt töltünk autóban, mint gyalogszerrel, pedig ez a játék egy FPS. Állítólag. Én inkább Afrika-szimulátornak nevezném, másodrészt pedig hatszázgolyó-egy-halál ratatacsatának. Kiélhetjük bozóttűz-indukáló hajlamainkat, és hallhatjuk, ahogy a csalitos (susnyás, dizsindzsás) ropogva lángra kap, majd mérgesen belekap a zsoldosokba is, és a körülöttük lévő fatákolmányokba is. Széliránytól függően. A nagiációt segíti a GPS (minden kocsiban), a térkép, táblák (az erdei manók mindig küldetésszínűre festik azokat, amerre kell mennünk), és az audio és vizuális ingerek, úgymint füst, tűz, halálhörgés, motorbőgés, ratata. Nem feltétlen ebben a sorredben.

A fegyvereket említettem már? Az elmaradhatatlan AK-47-tel kezdek, majd a sort folytatom a Dragunovon át a háromféle sörétesen (van gyorstüzelő is, jee) át az oldalfegyvereken át (van mini-gránátvető, mikrouzi és ad-hoc bomba is) a nehézcuccokig (RPG-k, bozótirtó lángszórók és géppuskák, gránátvető és egy neurotoxinos távcsöves tűvető) van minden, mint a “bucsuban”. Még egy macseté is, amivel kaszabolhatjuk a susnyát és a zsoldosokat. Fegyverbuziknak itt a teljes lista.

Jó iparosmunka a játék, de én a történet és a mondanivaló miatt szoktam játszani a játékokkal. Ez alapján egy gyenge hármast kap, mert elvarázsolt Afrika. No meg a malária.

Enyhe melankólia fogott el, mert elkezdtem rendet rakni a dolgaim között, amiket költözéskor csak beraktam egy dobozba. Félkész áramkörök, vezérlőprogram-listák, alkatrészek, ilyen-olyan technológiai spray-k. Ezekből sem lesz már semmi, lassan két éve, hogy a forrasztópákáról át kellett szoknom a betonkeverőre. Már látom, hogy komoly szívfájdalommal ugyan, de szanálni fogom a készletemet.
Mint költözésnél a rendrakás. Amit az ember több, mint három éve nem vett elő, legyen az ruha, bármi, azt nyugodtan ki lehet dobni, még ha szükség is lenne rá, úgysem fog előkerülni, az ilyesmik gondosan el vannak téve egy olyan jó helyre, aminek a pozíciója úgyis kimegy az ember fejéből. Ha vesz az ember másikat, a régi nyilván előkerül, de akkor már minek, csak bosszant. Ki vele.

Ilyenkor erősnek kell lenni. Olyasmi ez, mint a régi nő, aki után néha vágyakozik az ember: De jó lenne, ha még egyszer összejönnénk, biztosan nagyon fasza lenne megint. Ekkor kell a férfinak bíznia egykori önmagában, mondván, hogy “az emlékek mindig szépülnek, biztosan megvolt az okom annakidején arra, hogy kirúgtam azt a mocskos kurvát, nem volna muszáj kétszer is tanulnom saját hibámból.” Nyilván ha a nő rúgott ki, akkor kis változtatásokkal ugyanez, csak még az “én nem megyek oda könyörögni, kapja be egy tehén túrós tőgyét” is hozzáképzelendő.

forrás: Fisher99 blog. Link szélen

Jöhetnek-mehetnek a munkahelyek, de egy nem változik: a kollégák archetípusai. Próbáltam ideszuszakolni néhány skatulyát, okulásotokra.

• A vicceskedő, szarpoénú okostojás. Ő az, aki mindent tudni akar, minden kínos részletről tud, be nem áll a szája, és folyamatosan ontja magából a szavakat. Viccei általában megfáradt szóvicce, vagy érthetetlen poénocskák, amiket a szubkultúrája mélyéről merít, és emiatt senki nem ért.
  Kehes, szemüveges, pókszerű testalkatát jól ellensúlyozza irritáló személyisége.
• Az öreg szaki nyugdíj előtt, akinek már minden idősebb kolléganő megvolt, a fiatalabbak mindegyikére pályázik, már mindenhol járt a világban, mindenféle kocsiban ült, mindenhez ért, és úgy általában mindenkinél jobban tud mindent.
  Nem veti meg a szeszt sem, mindig van a közelében egy kis dugipia. Szavajárása archaikus, és tele van avítt sztorikkal, amiket általában ad nauseam ismétel.
• Az arrogáns yuppie. Általában közép és/vagy felsővezető poszton kezdi pályafutását. Hatalmas én-tudattal és élrevasalt, divatos zakóval. Magán viseli a yuppie típusú emberek minden rossz tulajdonságát. Például minden kérdése kicsike, és minden válasza így kezdődik: a következő.
  Párbeszédben mindig föléd helyezkedik, sohasem kér, hanem utasít. Nem használ feltételes módot, mindig kijelent, és határozottan adja a bankot. Civilben, vagy ha kizökkentik a szerepéből, egy kedvelhető átlagember.
• A méla lapaj tróger. Negyvenes IQ-jú, nehéz mozgású és gondolkodású gyapjas mamut. Általában karbantartó, eljáró, vagy kisegítő. Mindent kétszer kell neki mondani kétszer kell neki mondani, mert elsőre elfelejti. Egyszerű, mint egy facsipesz. Ártatlan fajta, egy légynek sem tudna ártani. Egyszerűsége miatt gyakran halljuk szexuális kalandjait ecsetelni egy sör mellett.
• A hisztis picsa. Ő az a tirannoid pinagöb, akire mindig oda kell figyelni, mindig fáj valamije, mindig nagyon siet már haza, mindig más dolga van, csak dolgozni ne kelljen. Orvosi papírja is van a kóros picsogásról, vagy ami éppen eszébe jut. Kívülről dekoratív vagy talán még szépnek is lehetne nevezni, de belülről rothadtabb a három hónapos szottyos körténél és sötétebb a negrónál.
• Vamzer. Ő már nagyon az elején a barátságodba férkőzik, és ha csukott szemmel élsz, akkor addig nem is tűnik fel, hogy mekkora egy rohadék a hátad mögött, míg a bordáid között nem érzed a késének pengéjét. Mindenkiről ismeri és számon tartja a hibáit, mindent jelent a főnöknek, ez utóbbi miatt piros telefonja van, ami egyből a főnök zsebében csörög, privát vonalon. Mondandóját úgy kezdi, hogy Azt hallottátok, hogy…? Ezek után figyeli a reakciókat, és profilokat épít fel a dolgozókról a válaszok alapján.
• A fogd-a-kezem típus A félénk nyüzüge kisbirka, aki valami ismeretlen okból – vagy nagy szerencséből – teljes naivitással lavíroz a farkasokkal teli világban. Ő az, aki ártatlan szemmel tud nézni, hogy segíts már a munkámban, mert nem értem. Vagy mert én olyan hülye vagyok hozzá. Minden rá kiosztott feladatra visszakérdezéssel felel, mindenhonnan megerősítést vár, szinte percenként van kérdése. Olyan triviális döntéseket nem tud meghozni, hogy most akkor jó lesz-e az úgy, ha rákattint a küldés gombra, ahelyett, hogy a file menüből választja ki ugyanazt.
  Bizonyos elméletek szerint ez a típus a hisztis picsa embrionális állapota.

Házi feladat mindenkinek, hogy a fent felsorolt skatulyákba legalább egy-egy embert belehelyezzen. A nevüket azért nem kell idekommentelni.

Hegesztettem. Nem kicsit, sokat. A beboz odüsszeiája véget ért, feladtam vele a próbálkozást. Vagány dolog, hogy olyan keveset fogyaszt, és kis helyet foglal el, ráadásul még le is tud tölteni torrentet, ha szeretném. Gyárilag nem képes erre. Persze lehet megosztott tárhelynek használni, backup-ot pakolni rá, tök jó, meg juhé, de az a baj, hogy a NAS-ok közt ez az ár nagyon hulladék kategóriát takar. Így jár az, aki normális architektúrát akar a SOHO-ja alá ócsó pénzért.

Turkáltam asszony régi cuccai közt, mert arra jutottam, hogy egy 32 MB rammal felszerelt ARM procis kis izé nem igazán bírja azt a terhelést, amit én várok el tőle. Vagy letöltés, vagy file-megosztás. De egyszerre nem megy. Találtam Bachterné cuccai közt egy régi gépet, Soltek SL-915GPRO-FGR alaplappal, 2.8 GHz-es, Socket775-ös Prescott magos Celeron D procival, egy Codegen táppal, 200 GB-os satás vinyóval, és 768 MB DDR1-es rammal. Ami impozáns volt benne, az a Zalman CNPS7700-AlCu hűtőborda. Emlékszem is rá, ketten raktuk fel az asszonnyal az alaplapra, mert nem akartam megpattintani a nyákot a nagy feszegetéssel. Na ennek a konfignak nagyon megörültem, és sok agyalás és próbálgatás után azt mondtam, ő lesz a beboz MK-II, avagy a beboz második reinkarnációja. Kicsit csendesítenem kellett a tápon, mert elég hangos volt. Ezt egy egyszerű voltcserével oldottam meg. Az egyik fölöslegesen lógó floppi tápkábelét visszakunkorítottam a tápba, és a ventillátorra kötöttem a +5V-ot. Eddig 12-ről ment, adott is hangot tisztességgel az olcsó csapágyas ventillátor. Most alig hallani.

Kibeleztem a gépből minden fölösleges optikai és mágneses egységet (cd-dvd-floppi), és a 200-as vinyóra rápróbáltam egy ubuntu szervert, majd a parancssoros apt-getezéstől megriadva gyorsan egy desktop edition-t, elvégre csak az előre telepített csomagokban különbözik, kernelszinten teljesen ugyanaz mindkettő. Kiegyeltem a fölösleges processeket, nem használt programokat, hangvezérlést, blútúszt, ilyeneket. Sikerült a futó rendszert 2 giga környékére tornáznom. Ezekután ghost-olás után néztem. Magyarra fordítva a komplett rootpartíciót elmentve át akartam másolni azt a régi beboz vinyójára, hogy ne kelljen oda telepítgetni semmit, mert rajta vannak a szenzitív adatok. Kellett még durván másfél giga swap is, és meg is voltam. A régi, 500-as vinyó pároztatásánál derült ki, hogy a régi rendszer 500 mega root, 500 mega swap, 140 mega kitudjami, és a maradék home módon volt megosztva, csupa ext2-vel. Amit én csináltam, az meg ext3. Utólag kiderült, hogy ez nem is olyan nagy baj. (jobb nagy file-okra a kettes, mint az indexelő hármas, mert úgysem indexelek, és a hármas jobban széttöredezik idővel) A baj az volt, hogy a böszme 400 gigás partíciót át kellett méretezni, hogy eléférjen a 4,5 giga rendszer+swap. Ez a művelet – balfaszságom miatt – több, mint tíz órát vett igénybe. Rájöttem ugyanis arra, hogy standby módban nagyon nem szeret dolgozni normális sebességgel a gparted.

Másnap, miután lefutott a cucc, átügyeskedtem a ghost-olóval – jut eszembe, partimage-nek hívják, magyarul parti mágusnak lehetne fordítani – és meglepődve tapasztaltam, hogy nem indul. Adtam neki új grub-ot, bootolhatóvá tettem, és megint próbálkoztam. A /home-mal voltak bajai, mert nem ugyanaz az UUID volt megadva neki az fstab-ban, és így mindenféle hibát generált. Ezt sikerült gyorsan korrigálnom (átírtam az fstab-ot a kilesett uuid-kkel, ext2-vel, relatime-val és a partíciók neveivel. Megtudtam, hogy mi az az atime, és miért kell a relatime minden sorba. Ezután már nagyon fasza volt minden, csak egy tisztességes sharing policy-t kell kitalálni. Miután ezzel is megvoltam, a vinyó fizikai elhelyezkedésére kellett megoldást találjak, mert a szivacson, amin eddig volt, nem igazán érezte magát jól. Kicsit bepülledtek a csapágygolyói. Olyan 40-45 fokosra.

Emlékeztem egy régi cikkre, amit a neten olvastam; ami arról szólt, hogy egy ügyes kisfiú gumibölcsőbe rakta a vinyóját a rezgések ellen. Na én ezt Bachter-barkács módon oldottam meg. Találtam a fiókban egy elég hosszú, szigetelt, kéteres kábeldarabot, és abból fűztem neki egy tartót. A posztkép ezt mutatja. A fehér kábel az. Átdugtam, átbújtattam, a végét megfeszítettem, és kész is van. Egy másik vinyónak is maradt elég kábel, tehát bővíteni is lehet.

Mambózásra adott okot, hogy a gép monitor nélkül – vagyis az X – nem akart beindulni, emiatt további heggelésre kényszerültem. Az automatikus érzékelésre állított xorg.conf (régebben már említettem, hogy az új ubik rákfenéje) nem látta a monitort, és nem tudtam felmászni vnc-vel rá, hogy pofozgassam. Kapott ideiglenesen megint egy monitort, és az xorg.conf-ot sikerült kézivezérléssel kikeményíteni annyira, hogy semmit nem akart magától érzékelni, és simán beindult a megadott felbontásban.

A gépet még egyszer átnézve megállapítottam, hogy leszerelt oldallapokkal is igen csendes, hiszen csak a vinyó, a prociventi és a tápventi “zajol” benne. Aki tudja, hogy hol lakok, tudhatja, hogy igen csendes környék. De így is, ha nem megy az asztali gép, nagyon kevés hallatszik a működéséből, még úgy is, hogy dolgozik. Esetleges áramszünet esetén is automatikusan beindul, és elindulnak a programok rajta. Távoli asztallal is lehet vezényelni, amit az UltraVNC-m nagyon szépen tud kezelni.

Poszt-projektként valami CPU skálázót kellene felhekkeljek rá, hogy még kevesebbet fogyasszon. 15W-ot úgyse fog, de legalább el tudok terpeszkedni, és kényelmesen, könnyen kezelhetően tudom menedzselni a file-okat, letöltéseket. Meghalt a király, éljen a király.