Gondolkoztam, forgattam a szinapszisaimban a jövõképemet, és egyre halványulni látszik az Írországi boldogulásom képe. Egy ultimátum fogalmazódott meg bennem: július 6.-ig még zsinnyegtetem a cégeket, zaklatgatom õket telefonon, nézegetem a FÁS irodájában és az Evening Echo-ban az állásokat, de utána fölösleges tartanom magamat tovább itt. Azért ez a ráhagyás, mert az írek nem a megfeszített életvitelükrõl híresek, és hátha egy hét után döbbennek rá, hogy nini, itt ez a jóarcú baktergyerek, ugyan, alkalmazzuk már, jó pénzért!

A PPS számot sem küldték ki postán 10 munkanap alatt, ahhogy azt ígérték. Lesújtó.

Megpróbálkoztam még egy itt élõ magyar munkaközvetítõ ismerõsön keresztül állást keresni, de hamvába halt ötletnek bizonyult. Nem is tudom, hogy hogy tudnám kifejezni ezirányú, mélységes csalódásomat. De másrészrõl meg mit várok, elvégre magyarul beszél az illetõ. Azt pedig már utazásom elején megfogadtam, hogy igyekszem kerülni a fajtámat. Ez csak egy utolsó szalmaszál volt. Úgy is mondhatnám, hogy császárul jártam.

Az ittlétem, és a rá fordított összeg jó tanulópénz volt a külföldi munkavállalással kapcsolatban, és ha másra nem, legalább nyelvtudásbeli önigazolásra elég, és arra, hogy idegen környezetben is szerencsésen tudok navigálni.

Az idõjárást sem úgy viseltem, ahogy gondoltam. Az idõ június ellenére sem olyan napos, hogy 16-18 foknál melegebb legyen. És szinte minden második nap esik az esõ. A szelet hamar megszoktam; úgy bezsírosodott a fülem, mint a fókának. De ettõl függetlenül inkább ez, mint az otthoni 40 fok.

Már megterveztem a következõ két uticél-országot is, amirõl szintén megkésve fogtok értesülni, ha rajtam múlik.

Addig is jelentkezem még, de a képeket már csak otthonról fogom feldolgozni és felposztolni. Innen baszkódni vele felesleges.

Choose Ireland.
Choose driving rain and grim, grim days.
Choose cold turkey (raw in fact) brought about by wind-induced power cuts.
Choose watching the years fly past without so much as fifteen minutes of
consecutive sunshine to banish the sickly pallor.
Choose no snow. Ever.
Choose only the worst kind of wet, oily slush.
Choose hurricane force winds which arrive with monotonous regularity to drive people indoors, knock trees and strip slates off roofs.
Choose nine months of winter and three months of early spring.
Choose January. Choose heavy colds brought about by waiting in the perpetual rain for public transport that never comes.
Choose wintry shards of sunshine which last just long enough to convince you that the umbrella is unnecessary.
Choose absolutely savage downpours which immediately follow the wintry sun shards. Choose the smell of wet wool in overcrowded pubs.
Choose being driven from the pub into the sleet by dour barmen shouting: Have yis no homes to go to?
Choose children coughing in your face, passing on their weather-related illnesses.
Choose more colds. And coughs. And running noses and streaming eyes.
Choose the central heating breaking down and the chimney going on fire.
Choose burst water mains and flooded flats.
Choose winter. Choose black ice and white ice. Equally slippy. Born slippy even.
Choose biting easterly winds. Painful hailstones.
Choose no atmospheric frost. Only bleak and dreary drizzle.
Choose frost. Choose leaking shoes and lost hats.
Choose rain. And more rain. And still more rain.
Choose Ireland.

Nem szeretem ezt a magyar rendszert azért sem, mert lehet ugyan, hogy Isten kalapja, és lehet, hogy ragyog az orcája, de közben felveri a gaz. Utcái piszkosak, szemetesek. Nem szeretem, mert hatvan évvel a második világháború után még mindig omladozik a házak vakolata. Fővárosának fő utcáin, a házak falán folyik az olajos szenny. Nem szeretem, mert közösségei szétzilálódtak, polgárai fáradtak, közönyösek, rosszkedvűek, békétlenek, türelmetlenek, indulatosak, mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlanok.

Nem szeretem ezt a magyar rendszert, mert pazarló. Mert hagyja tönkremenni azt, amije van. Mert ezer éven át hagyta, hogy földjeit elöntse az ár- és a belvíz, ahelyett hogy megásta volna a szükséges árkokat, csatornákat, megépítette volna a gátakat, mint tették Európa szorgalmasabb s felelősségteljesebb népei. Mit csináltunk ezer évig? Árokásás helyett mindig csak abban reménykedtünk, hogy most már majd nem jön több eső? Aztán mégis csak újra és újra a nyakunkba zúdult. És tovább tocsogunk.

Nem szeretem, mert igazságtalan. Mert ezer év alatt sem tudta (akarta?) megoldani azt, hogy az országban ne éhezzenek gyerekek tíz- és százezrei, ne fázzanak télen magányos öregei.

Nem szeretem, mert a szegénysorról ma szinte nehezebb feltörni a polgári létbe, mint volt ötven vagy akár száz évvel ezelőtt.

Nem szeretem, mert a családon belüli agresszió tekintetében vezető helyen, rákos megbetegedések számát tekintve az első helyen állunk a világban. Miért?

A várható életkor tekintetében pedig az utolsók között vagyunk a fejlett világban. Idegennyelv-tudásban csaknem valamennyi európai ország megelőz minket. Nem szeretem, mert az új tagországok között csak Máltán és Lengyelországban alacsonyabb a foglalkoztatási szint, mint nálunk. Mert innováció tekintetében a sereghajtók között vagyunk a fejlett világban. Mert az erőszakos bűncselekmények száma folyamatosan nő (1990: 100%; 2004: 160%). Mert Közép-Kelet-Európa egyik legeladósodottabb országa vagyunk, és a legnagyobb költségvetési hiánnyal küszködünk. Hogy jutottunk idáig? Hol iszogatják márkás boraikat a felelősök?

Nem szeretem, mert másfél évtized nem volt elég ahhoz, hogy mezőgazdaságunkat felkészítsük az európai versenyre. Asztalunkon ősszel is argentin vagy német alma fonnyad, kertjeinkben s temetőinkben holland palánták virítanak. Nem szeretem, mert falvainak főutcáján hetven-nyolcvan kilométeres sebességgel száguldanak át barbár úrvezetői, nem törődve azzal, hogy embert, állatot gázolhatnak halálra úri jókedvükben.

Nem szeretem, mert körülményes, bürokratikus. Mert korrupt. Mert urambátyám országgá lett újra. Mert itt vannak megint az arisztokraták, a dzsentrik, csak most éppen felső tízezernek és yuppie-knak hívjuk őket. Fenn van már megint az ernyő, és nem is mindig üres a kas.

Nem szeretem, mert önámító. Régen azzal büszkélkedett, hogy „lovas nemzet”, vagy hogy hamarosan „Kelet-Európa Svájca” lesz. Ma azzal ámítja magát, hogy a „tehetségesek országa” (miközben nem becsüli meg, elűzi tehetségeit), hogy „lendületben van” (holott egyelőre még legfeljebb csak lendületesen bukdácsol), hogy „európai középhatalom” (s nem elég hangosan teszi hozzá, hogy esetleg azzá válhatna, ha politikusai és polgárai felelősségteljesen és kitartóan dolgoznának ezen).

Nem szeretem a magyar rendszert, mert nem becsüli meg a teljesítményt. Nem szeretem, mert kevesebbet tesz, mint amire képes volna. Mert nem ismeri igazi értékeit, és nem határozta meg kellő pontossággal teendőit. Mert ide-oda ráng különböző gazdaság- és társadalomelméletek között, anélkül hogy bármelyiket is pontosan meghatározta volna, vagy bármelyiket is igazán komolyan venné.

Nem szeretem, mert tehetetlenkedik, nem tud dönteni. Mert nem bízik önmagában. Mert zavaros a jövőképe, kapkod, tizenöt év sem volt elég arra, hogy kidolgozza fejlődéspályájának komoly stratégiáit. Mert még ma sem igazán tudja, hogy milyen szerepet akar játszani az Európai Unióban és a nagyhatalmak alkotta erőtérben, vagy akárcsak saját kisebb térségében. Mert hagyja, hogy lemaradjon a kelet-közép-európai országok versenyében. Mert ahelyett, hogy győzelemre törne, eleve alibiket keres a kudarcra. Vádolja a másik pártot, a világgazdasági helyzetet, s még jó, hogy nem nyúl vissza a török hódoltságig.

Nem szeretem, mert nem működik. Vagy legalábbis a lehetségesnél rosszabbul működik a politika, a parlament, a pártrendszer, a súlyok és ellensúlyok rendszere, a közigazgatás, a regionális rendszer, a mezőgazdaság, az egészségügy, az oktatási rendszer, a sajtó… és sorolhatnám tovább.

Monitól loptam.

Ma a biciklis melós gyerek (még mindig nem tudom a nevét, mert olyan hülyén ejti, hogy nem értem) kopasz fejjel vágtázott be a nappaliba, majd miután megdícsértem, hogy milyen szép frizurája van (nice ‘do, mate), megjegyezte, hogy azért kell a kopterség, mert most nyár van, és dög meleg, és õ folyton izzad ilyenkor. Így pedig jobb a “ventillation”.

Namármost, 20-22 fok van akkor, ha süt a nap, a szél folyamatosan fúj vagy a sziget belseje felõl vagy a tenger felõl (ez a ritkább), és minden másnap esik, hol ilyen horizontális minimálesõ, hol vaskosabb, kopogós. Nyár van.

Hülye vagy komám, gondoltam félhangosan, csak nem érzed. Elmondtam neki, hogy nálunk otthon, Cigányországban (Dzsipszilend, ami olyan, mint a vidámpark, csak itt mikimausz helyett orrmányos állatok mórikálják magukat) nyáron átlagban 35 van, csak röhögött. Biztos azt hitte, hogy viccelek. Itt ha leesik 3 centi hó, megáll az élet, az iskolák bezárnak, bedugul a közlekedés. Síszünet, bazzeg.

Megnéztem magam a tükörben, és tiszta piros a képem. Barnulok, vagy mi? Lehet hoznom kellett volna egy kis bronzolajat is?

Azt csiripelték a madarak, hogy otthon Nagyfaluban 30 fok van árnyékban. Nekem kicsit lilulnak az ujjvégeim a hideg szobában, és néha pulcsit kell felvegyek, hogy ne fázzak. Lehet irigykedni.

Ma fikázós poszt lesz, így aki tartja magát a Biblia azon passzusához, miszerint ne ítélkezz, mert megítéltetsz, az keressen más olvasnivalót.

Írtam már, hogy van egy zárt szájjal beszélõ bérlõtárs, akit tisztességes nevén Joan Hennessy-nek hívnak, de mindenki csak June-nak szólítja. Nos, lehet, hogy kifogtam a szar társaságot, de Mariska (így neveztem el, mert a Máriák összes negatív tünetét magán hordozza) még rosszabb lakó, mint a drogos, lõttfejû gyerek. Kezdve azzal, hogyha véletlen találkozunk a konyhában, akkor õ állatias félelemmel az arcán egy méteres távolságot tartva igyekszik kislisszolni onnan. Megkérdezhetitek Bachternét, semmi rémisztõ nincs bennem külsõleg, maximum a borostás pofalemezem.

Beszélni nem sokat beszél, ha ritkán is, guszta böfögései után ereszt meg diszkrét “scuzme”-kat. Vagy néha kiereszt a fogai közül egy-két motyogást, hogy milyen szép idõnk van.

Amit megfigyeltem még, hogy nem a konyhában lévõ helyi szóhasználatban kettle-nek csúfolt elektromos vízmelegítõt használja a teavizének felmelegítésére, hanem a sajátját. Felszalad, lehozza a melegítõt, kihúzza a közöst a konnektorból; a fal felé fordulva felengedi vízzel, és a kezében tartja a készüléket, amíg a víz benne forrni nem kezd, kihúzza, és felviharzik. Majd kisvártatva megint jön le, és eljátssza ugyanezt megint a melegítõvel. Ami olyan mocskos, retkes, mintha a kutya szájából húzták volna ki. Egyszer azt is láttam, hogy hogy mosogat: megengedi a hideg vizet, aládugja a bögréjét, beledugja az ujját, megforgatja benne a vizet, majd kiönti belõle, és kész.

A szobája ajtaját kulcsra zárja. Kívülrõl és belülrõl is. Egyszer bepillantottam, és csinos kis szemétkupacot láttam az ajtó mögött a földön halmozódni, amit annak kinyitásával tömörít össze kisebb kupaccá.

Halkan járni, kilincset használni nem tud. Az ajtót úgy húzza be maga után, hogy csak úgy dörren. A lépcsõn jártában úgy dübörög, mint egy tankhadosztály. Ha rájön a dolog, egész nap mossa és szárítja két-három ruhanemûjét. Néha megáll az ajtaja elõtt, és a kilincset a kezében tartva vekeng. Nem megy se ki, se be. Csak hallani, ahhogy markolássza a kilincset. Ilyenkor geci módon elkezdek mozgolódni, és ilyenkor kurva gyorsan elspriccel valahová. Nem szeret egy folyosón mutatkozni senkivel.

Néha egész délelõtt rohangál, percenként föl és le. Néha pedig hajnal kettõkor jön-megy. Most is lement, és már jön is vissza. Égve hagyja mindenhol a villanyt, és lefekszik aludni. Vett két guriga konyhai papírtörlõt, késõbb meg is találtam ezeket kis galacsinokba gyûrve a fürdõszobai bodellában, de semmit sem láttam tisztábbnak körülötte. Ráadásul rendszeresen eljárni dolgozni még nem láttam. Lehet, hogy õ is a heti 200€-s segílykébõl él?

Az emeleten is van egy fürdõszoba, de õ inkább a földszintit használja. Vagy fürdõköpenyben, vagy ruhában, de ilyenkor mezítláb szalad végig a lakáson, keze az álla alatt keresztben, ökölbe szorítva, a feje magasan tartva.

A családos srác úgy hívja, hogy the messy one. Igen találóan, mert a messy-séget úgy is lehet érteni, hogy zavaros, és úgy is, hogy koszos. Én szellemi rövidnardágosnak titulálnám.

De vannak jó napjai is, kedden például egész ügyesen elbeszélgetett Alex-szel, a földszinten lakó fekával. És egyszer kivitte a szemeteszsákot a konyhából.

Szerintem elnézhettem a házszámot, és az Altona nevû ház helyett az Asylum-ban béreltem szobát. Sürgõsen pattannom kell innen, mielõtt én is messy nem leszek.

Ma kiruccantam busszal Killarney-ba, mert gondoltam megszórom a fényességes CV-mmel az ottani népeket, a jobb elhelyezkedés reményében. A buszút oda-vissza 26 pénz volt, ami igen emelkedett összeg a Dublin-Cork-i 12-es menethez képest. Kisebb távolság, nagyobb összeg. Ki érti ezt?

Odafelé eseménymentes volt, csupa zöld tájon vezetett az út, amit tavacskák és hegyecskék cizelláltak. Igen szép, békés tájék. Annyira, hogy a birkák is békésen kérõdzöttek a legelõkön. Rengeteg kelta vár- és más romot is befigyeltem, amiktõl heveny csak egy maradhat! kiálthatnékom, és kétkezes pallos forgathatnékom támadt. Éljen soká a Kurgan tata!

Killarney egy turistacsapda, de a nagyon szép fajtából. Van legalább két kerékpárkölcsönzõje, és rengeteg kerékpárútja, nemzeti parkja, egy hatalmas tava, legalább 30 szállodája és még több egyéb szálláshelye, vendéglátóhelye. Egy anglikán lányiskolát is találtam, de sajnos nem rajzottak körülötte a kelta kisHermiónék, köszönhetõen a nyári szünetnek. Van egy faszántos kis kastély is itt, amit egy kellemes gyalogúton lehet megközelíteni. Én nem tettem így. Ellenben körbejártam a belvárost, megnéztem minden boltot, pub-ot, betértem az igen kultúrált “Turinform” irodába, ingyenes térkép-zsákmányolás céljából. Majdnem kölcsönöztem egy bicillit is, hogy elérjem a visszainduló buszt. De inkább mégsem.

Megemlítendõ még a trágyaszag is, ami áthatóan lengi körbe Killarney-t és környékét, ami egyrészt a belvárosban (bécsi módra) közlekedõ konflisok motorjának darabos “kipufogásának” köszönhetõ, másrészrõl pedig a környezõ mezõk agyontrágyázásának. Ez utóbbi pedig Svájcban divat.

Annyi CV-t elnyomtam, hogy utólag bántam, hogy nem hoztam többet. Mondjuk nyomtathattam volna újakat is, 40 cent per oldalért. Pff. Ennyiért inkább eljövök megint turistáskodni, de elõtte Cork-ban legyártok vagy harminc CV-t, hogy jól felkészült legyek.

Visszafelé Nightwish-t hallgattam, amikor éppen megindult a felhõszakadás. Vicces volt hallgatni, ahogy belecsapnak a lecsóba Marco-ék, miközben kint a buszra rázúdul a sok víz. Odaúton és Killarney-ban Matt Darey-féle nocturnal mix-eket hallgattam, amire lágyan kisütött a nap, és igen neki kellett vetkõzzek, hogy teljesen le ne izzadjak. Írország idõjárására elmondhatjuk tehát, hogy csapadékos, szórványosan napsütéses.

Visszaúton kaptunk egy conductor-t is, Macroom-ban (szomorúságomra nem láttam egyetlen Apple boltot sem itt, pedig azt hittem ilyen ziccert nem hagynak ki stevejobs-ék) szállt fel egy egyenruhás, lyukasztós, mosolygós öreg bácsi, és a buszon maradt egy utcasarokig, majd miután végigcsikkantotta az összes utas jegyét, szólt Giovanninak, a sofõrnek, hogy õ inkább ittmaradna. Lepattant, és morcosan gyalogolt vissza az állomásra hetyke kis tányérsapkájában a potyogó esõben.

Mire a Nightwish az Amaranth-hoz ért, már el is állt az égi csapadék. Ha a Palpi rádióban belehallgattok ebbe a számba, gondolatban kicsit mellettem érezhetitek magatokat, a buszon. Zenés ír élmény-export. Ne aggódjatok, a képekrõl sem felejtkeztem el.

Live long, and prosper! _\\//
(ez egy ascii vulkáni köszöntés lenne. Tudjátok, sickbay. )

- … And among those benefits that I said, you also get free admissions to sickbay.
- Sickbay? Like in Star Trek?
-
Kíváncsi vagyok, holoszobájuk van-e.

Nohát, megvolt az első esős élményem, szerdán. Itt is esik az eső nyáron, de itt ilyen sunyi, langyos zápor van, ami pillanatok alatt átalakul hideg, szeles tűszúrás-szerűvé. A nadrágom háta teljesen átázott, de a hátam nem. Vettem hirtelen felindulásból egy impregnált, belülről kifelé szellőző vékony dzsekit, egy százasért. Lett volna 300-ért is, de ahhoz nem volt kedvem…

Szerencse, hogy a szálláson van szárítógép, így hamar meg lehetett szárítani az ázott cuccokat.

Ajánlottak egy állást úgy, hogy bementem az első utamba kerülõ munkahelyre, és azt mondtam, íme itt a CV-m, ha kellek. Azt mondák, hogy igen, kellesz. Holnap gyere be interjúra, ha gondolod. Ez volt tegnap, most pedig az interjú előtt vagyok. Arra az álláspontra helyezkedtem, hogy megnézem, milyen az ajánlott meló, és ha nem tetszik, akkor bedobok máshova is CV-t. Azt a fülest hallottam, hogy Killarney-ban nagyobb az igény ránk, magyar trógerekre. Maj’ meglátom, hogy hogy alakul.

Sikerült találni egy fejhetõ wifi routert, aminek az SSID-je a rafinált dlink névre hallgat. Mondanom sem kell, hogy nincs titkosítva. A radioparadise-t hallgatom rajta, mert a magyar online adók (rockfm, szólarádió, stb) valamiért nem akarnak szuperálni. Talán változtattak az url-jükön.
Böngészgetni, ha limitáltan is, de tudok. Posztolni nem, mert ahhoz, hogy a wp beengedjen adminra, engedélyeznem kell a sütiket, azokat pedig nem lehet a DSorganizer böngészõjében. De a kommentjeitek elolvasásához nem kell €1-ért netkávézóba mennem.

Szar ez a géptelenség, akárki akármit is mond.

Jajj, majdnem elfelejtettem, tessék gratulálni Bachternének, mert megvan a szigorlata az egyetemen. Már csak a záróvizsga van hátra neki, de az biztos ügy, azon minden hülyét átengednek. Úgy látszik nem kell hazamenjek eltörni Vérteréznek a gerincét. Pedig úgy rákészültem már, hogy meglátogatom a lakásán; én és a magnum.

Update: voltam interjún, teccett a hely, sajnos részidős, 11€ lenne az órabér, és még lenne egy közvetlen vezető, aki meginterjúvolna. Szép, kultúrált, és adnak sok-sok béren kívüli juttatást (kaja, konditerem, stb), de a pénz édeskevés a túléléshez. Szóval nagy a vacila.