most csak ennyire tellett. pásztón vagyok, mert az asszony oda akart menni.

két barát beszélget:
- ti hova jártok szilveszterezni?
- tavalyelőtt pásztón vótunk.
- oszt mi történt?
- az asszonyt hárman megerőszakolták, engem félholtra vertek.
- hát tavaly?
- pásztón.
- és mi volt?
- az asszonyt öten meggyalázták, nekem eltörték a kezem meg három bordámat.
- és idén hova mentek?
- hát, az asszony pásztóra akar…

asszonypajtás lemérte magát (számomra titokzatos célból), és felírta egy cetlire, hogy mi mennyi. én rámolás közben ráakadtam, és megnéztem, mit írt fel. az első szám előtt egy “d” állt. megkérdeztem, hogy ez a dudaméret? nem, jött a válasz, ez a derék. a második szám előtt egy cs betű volt. itt egyből a csöcsre asszociáltam, pedig az csak a csípő volt. a harmadik a c volt, amire a cici ugrott be. de ez sem nyert sajnos, mert az a comb volt. Bachterné meg is jegyezte, hogy mellfób vagyok.
igaza is van, no, hiszen a kedvenc sportom a kétszáz női mell.

ránéztem már a statisztikákra, hogy hogy állnak a keresőszavak terén. igen jókat röhögtem egyiken-másikon. következzék a lista a tovább mögött. (tovább…)

már körülbelül húsz éve vágyok a mostani karácsonyi ajándékomra. akkoriban láttam meg a mikrovilág magazin egyik számában (ha jól emlékszem “számítógép vagy plajbász?” volt a cikk címe) egy vidám mérnökbácsit, aki egy nagy fehér akármin rajzolt egy elektromos tollal, egyenesen a számítógépre. hú de nagy szám volt ez akkor! régebben még digitalizáló táblának hívták eme eszközt, mert a mérnöki rajzokat lehetett vele bedigitalizálni, ergo cad-alkalmazásokba felvinni, és mostanában szoktak rá a trendibb tablet-re, vagy rajztábla elnevezésre. de a mostani eszközök már sokkal többet tudnak, mint a hajdani digitalizáló táblák. az enyémnek wacom bamboo a6 wide black a hivatalos neve, és egy élmény használni. a wacom azzal a marketing dumával árulja, hogy az egér ideje lejárt, és használjunk mindenre tollat. nos, volt alkalmam karácsony előtt kipróbálni a rajztáblát, és elmondhatom, hogy sokkal természetesebben lehet használni, mint a rágcsálót. talán a kéztartás miatt. rajzolni is külön élmény vele, noha nagyon régen nem fogtam a kezembe egy tisztességes grafitceruzát rajzolás céljára. kicsit edzeni kellett a rajz-izmaimat, hogy valami ehetőt produkáljak. nézzétek meg alant a szárnypróbálgatásaimat.

megtörtént a karácsonyi ajándékszórás, és a “mért költöttetek ennyit rám?” sírás-rívás. jó volt. legalább is az ajándék része és az ingyenkajálás. anyám ismét produkálta, amit legjobban tud csinálni: részeges tortát és gesztenyebombát. az ajándékok a kommersz, semmitmondó kategóriába sorolhatók voltak, ruha, piperecuccok, hasznos holmik. semmi ötletesség. én egyéni készítésű pólókat gyártmányoltam, ennek szemmel láthatóan örültek a népek. asszonytárs egy bazi nagy ajtós szekrényt kapott, hogy legyen mibe belepetéznie, ha már annyira itt lakik, hogy ezt a lakást mondja “itthon”-nak, és anyósékat “otthon”-nak.

naszóval, kaptam inget (buziszínűt, fel nem veszem!), pólót, zoknit, rajztáblát (erről majd holnap), fényképezőállványt, könyveket, csokit. természetesen ezeknek mind nagyon örültem. karácsonyfát megint nem vettünk az ára miatt, gondoltam majd anyáméktól hazafelé jövet felszedek egy-két fenyőágat a csapó utcáról. hát nem jött össze, mert nem hogy egy ágat, de egy tűlevelet nem találtam. összeszedték az összeset a piszkok, nehogy szegény csóró baktereknek gyantaszagú lehessen a lakása.

furcsa, de nem kívánom az édességet, cukros bejglit, csokimázas fityfirittyeket. talán öregszem, de többre becsülök egy tányér pecsenyére sütött tyúkot abált lilakáposztával és törtkrumplival, mint akármilyen cukros cuccot. természetesen a részeges torta kivételt képez ez alól. módjával ezt bármikor szívesen fogyasztom. milyen szerencse, hogy anyám csak karácsonykor csinál, így nem fogok megcsömölni tőle, és nem lesz sosem elegem belőle.

furcsa, depresszív érzés kerít ilyenkor hatalmába, amit egyrészt a tárgyéves zeitgeist összeállítása okoz agyban, másrészt meg a külvilágból érkező negatív hullámok okoznak. huszonnegyedikén még rohanva, kapkodva, karambolban meghalva igyekeznek az emberek a boldogságba, hogy minden patent legyen, és senki ne legyen boldogtalan. az egyén akarata érvényesül. ilyenkor agyfaszt kap mindenki, ha nem úgy megy valami, ahogy ő szeretné. és általában nem úgy megy, mert ember tervez… én pölö a más, agyfaszt kapott emberektől kapok agyfaszt. ez ilyen öngerjesztő folyamat lehet. karácsonyi kollektív idegbaj.

amikor odavitték frissen a fákat, kicsit szippantgattuk Bachternével a csapó utcán a fenyőárusoknál a fenyőillatot, mert utána a környék macskái széthugyozzák a fenyőket, és egész más szag terjeng utána. ez az illat is a gyermekkort idézi. valahogy visszavágyunk a szülői biztonságba, az ártatlan, gondtalan gyerekkorba. elegünk van a hazug politikusokból, a hazug világból, a hazug munkáltatókból, abból, hogy egyik napról a másikra élünk, abból, hogy mindenki megvág minket nagy lére. abból, hogy nincs értéke az elvégzett munkának, és mindenkinek ingyen kéne minden. abból, hogy mindenkinek azonnal kell, méghozzá jó zaftosan, és még legyen aranyból a vakolat is. eh, tessék, már megint felbosszantom magam letargia helyett. pedig megfogadtam, hogy blogin zsidós cikke után nem olvasom többet a bombagyárat.

szellemes karácsonyt!

[kml_flashembed movie="http://coruscus.hu/news/434_merryxmas.swf" width="100%" height="400" quality="best" bgcolor="#2e2e2e" /]

aztán nem hasmenést kapni a sok bejglitől!

ez az! a játék! amiért érdemes volt gépet fejlesszek! nemhiába az infinity ward fejlesztőinek több éves tapasztalata a call of duty eddigi részeivel, és előéletük a medal of honorkákkal, a call of duty 4 – modern warfare-ben csodálatosan polírozott játékot kapunk kézhez. nem mondom, hogy egetrengető újdonságok vannak benne, de a stílusból a maximumot sikerült kihozniuk.
szakítottak az eddigi hármas történetvezetéssel, és most egy s.a.s.-os, “szappan” becenevű britet, és paul jacksont, egy amerikai tengerészgyalogost irányítunk többségében. azért többségében, mert néha kapunk szerepet egy a-130-as fegyverkezelőjeként, és néha price kapitányt is irányíthatjuk. a konfliktus megint a közel-keleten kezd el forrongani. egy puccsal kezdünk, és kapunk a nyakunkba hideget-meleget. atomot, interkontinentális rakétákat, belvárosi közelharcot, osonós mesterlövészkedést, rpg-ket, egy rakat gránátot (fene a pofájukat), és javelin rakétákat is. egy hatalmas pörgés az egész, de olyannyira, hogy easy-n (csirke fokozat, nekem való) nekikezdtem játszani vele délután egy körül, és este kilencig nem volt megállás, amíg a katarzist a végén láttam. egyszerűen sodort a történet.
és ami elvarázsolt: a hangok. ismét sajnálatomat fejezem ki azok irányába, akik nem értik a beszélt angol szöveget, mert ennek a játéknak a lelke vész el a párbeszbeszédek nélkül. és az egysoros benyögések és a pattogó parancsszavak, nyugtázások is nagyon ott vannak. valahogy így képzelhették a hetvenes évek elején a multimédia és az interaktív mozi megálmodói az igazi interaktív élményt. mert tényleg olyan, mintha egy filmben lennél. és ezt nem csak nézni jó, ahogy más játszik vele, hanem játszani is élmény.
hál’istennek a fejlesztők szakítottak a quake motorral, és egy házi fejlesztésű, specces engine-t csináltak a játékhoz. nagyon jó lett. nekem max felbontáson 1280×960-ban meg se röccent, még a legnagyobb akciókban sem. le a kalappal.
egy szónak is száz a vége, nagyon ajánlós a játék, kicsiknek és nagyoknak is. habár kicsiknek nem annyira, mint azt elsőre gondolnám. egy radioaktív hamuval borított, atomvillanás utáni haldokló katona nem éppen leányálom.
(a cím azt jelenti, hogy minden háború hazugság. sun tzu mondta/írta, még az időszámításunk előtti hatodik században, és nagyon okosan le lett fordítva oroszra, hogy passzoljon a játék történetéhez)