a mai napunk úgy indult, hogy az igen elromlott idő miatt nem mentünk fel a hargitára aróval. akkora vastag felhőréteg ereszkedett a körülöttünk lévő hegyek csúcsaira, hogy úgy néztek ki, mintha óriási, tejföllel nyakonöntött brokkolik lennének. a másnapra tervezett víztározós úszkálásunk is meghiúsult, köszönhetően a tartós nyálkás időnek. ezért úgy határoztunk, hogy ha ennyiszer nem sikerült a vizet közelről is megszemlélni, tovább javítva a csorbán, kocsival megyünk el megszemlélni a víztározót. valójában ez nem az a betonszar völgyzáró gát, mint a hoover dam, hanem kőből, valószínűleg robbantással erektált nagy rakás kő, ami jól elzárja a lefolyó víz útját. volt egy kis betonlépcsőcske, amin gyorsan leszaladtam a vízig, és készítettem néhány művészieskedő fotót az alacsony vízállásról és a tegnap óta igen megürült partról. a víz olyannyira meleg volt, hogy szabályosan párolgott a hideg levegőn. ezekután úgy gondoltuk, hogy tovább indulunk az úton, hogy megnézzük, korábban meddig jutottunk. igen bosszantó, de csak egy fordulót kellett volna jönni lentebb, hogy a gát tetejére érjünk ki. sebaj. most legalább láttuk az egészet. megkérdeztem Bachternét, hogy nem lenne-e kedve kicsit tovább autókázni. azt mondta, hogy de, nézzük meg, hogy hol végződik a tározó. nagy bátran el is indultunk, de a bátorság lecsoffadt, mert a hatalmas kátyúk szabdalta úton nehézkes volt a mint a mókus fenn a fán kezdetű vidámító rigmust énekelni a nyelvünk elharapása nélkül. beszélgetni azért tudtunk, így valahogy felhozódott a békás szoros, ahol maci bácsiék (üdülőtársaink) voltak tegnap. megkérdeztem, merre van, mire a térképet bújó párom rávágta, hogy nincs messze. mondom nosza, akkor oda megyünk! mentünk is, de leginkább lépésben, mindenféle isten háta mögötti hegyi úton és falvakon keresztül, ahol úgy szlalomoztam a vízzel teli kátyúk közt, mint biciklis parasztbácsi a mázsa kukoricával a vázon. nagy nehezen sikerült kivergődnünk a gyergyói fennsíkra, ahol is a felhők szintje alá mentünk magasságban, és láttunk is valamit a tájból. a gyergyói medence (ha jól emlékszem fater elbeszéléseiből) igen szeszélyes időjárású, ám festői tájék. átrongyoltuk a már normálisabbnak mondható utakon, és nekivágtunk a gyilkos tó felé eső szakasznak, fel a hegyre, ismét. a hegytetőn megálltunk, oda- és visszafényképezni és kicsit megtornáztatni elgémberedett tagjainkat. a következő megálló a gyilkos tónál volt, ahol begyűrtünk egy gigantikus hétlejes diós kürtőskalácsot. hmm. igen finom volt. a készítő srác elmondta, hogy reggel kilenc óra óta talpon vannak és vagy 300 darabot elnyomtak már. (akkor délután egy körül járt az idő) az azt jelenti, hogy 7×300 lejt, azaz durván 170.000 forintot. a gyilkos tó egyébként nem arról híres, hogy gyilkos, hanem a fenekéből kimeredező fák törzsének végeiről. tudnillik egy nagyobb esőzésnél megrekedt a víz az amúgy fás területen, és nem a víz nem talált lefolyást. a fák meg nem bírták a folyton csak gyarapodó vizet, és szépen elpusztultak. a törzseik viszont mementóként őrzik az egykori élő fák helyeit. ez az én verzióm volt, ha kíváncsi vagy, hogy valójában hogyan alakult ki, olvass utána!
a békás szoros is csodálatos tájvidék, hatalmas sziklafalak közt kanyargó patak mellett halad az út, és a végén itt is egy víztároló, ami betonból készült, és egy falut kellett feláldozni az elkészítéséhez. tudniillik elárasztották a völgyben fekvő települést vízzel. természetesen csak miután kitelepítették onnan a népeket. azért borzasztó dolog ez, ha belegondoltok. az egyik üdülőtársam – egy néni debrecenből – mondta, hogy az ő apukája ott nőtt fel az elárasztott faluban, és ők (a férjével) minden évben eljönnek ide, és kicsit megsiratják a helyet.
visszafelé vettünk a hegycsúcson székelő méhes emberektől finom mézet (ennek hatásairól és ízéről majd ha hazaértünk, addig még kóstolni is tilos), és mivel nem akartuk az ülőgumóinkat és a kocsi felfüggesztését szarrá vágni, ezért kerülő (de kevésbé rázós) úton mentünk haza. vagyis nem haza, hanem zeteváraljára. útközben megálltunk csicsón, mert kötelező ugye. attilacska és zsoltikacska is itt akart leszállni jappánból hazafelé az eltérített repülővel.
csíkszeredán nagy cumira vágtuk magunkat, mert hatalmas dugó (nem a kocsim, ez most közlekedési) alakult ki egy félpályás útlezárásból a város kellős közepén jó 500-600 méteren. volt ilyen felváltva forgalmat engedő jelzőlámpa, de ezek (román népek) mentek, mint a vakegerek, és hiába lett az oldalunkon zöld a jelzés, még mindig jöttek, és nem tudtunk tőlük menni. aztán mire elapadt a kocsisor, addigra meg már piros lett. de addigra már engem sem érdekelt, úgyhogy nagy bátran el is indultam a kocsisor élén. szépen haza is értünk, és megjegyeztem oldalbordámnak, hogy lassan már annyira megszoktam a zötykölődést a kakás utakon, hogy ha hazaértünk, be fogok szereltetni egy rázómotort a dugóba (a kocsim), hogy otthon is élvezhessem a plusz rázkódás előnyeit. ugyanis a hátamban rendszeresen kialakuló gerinc melletti hosszanti izom görcseit úgy elmulasztotta, mintha sosem lettek volna.
este a vacsorára sokat kellett várni, mert valami benga dzsipó mindenáron rá akart valami telket sózni a házigazdánkra. a vacsi paradicsomos töltött paprika volt répával a szószban, és desszertnek kürtőskalács, amit margit néni margit nénivel közösen ácsolt össze nyílt tüzön, lágy nyári záporban, a kemencében. miközben a kajára (és a kürtőskalácsra) vártunk, jól összebandázódtunk a többi néppel. innen az elárasztott falus sztori is. az öregek debreceniek a kutyájukkal, bonival egyetemben. azt hittem először, hogy a boni a boni tájler rövidítése, de később felhomályosítottak, hogy az bonifác. volt egy kis csapat is, csupa fiatal, nekük is javarészük nagyfalubéli.
holnap, egy nappal korábban megyünk haza, mert a rossz idő nem lesz jobb, és inkább kolozsváron töltünk egy napot, bandiék legnagyobb örömére, és több lehetőségünk lesz megnézni a nevezetességeket és/vagy gyerekkori emlékek helyszíneit. pillanatnyilag zuhog az eső, és hideg van. úgy hallottam, hogy otthon nálunk 19°c van, és ott is esik az eső. rremek.

• honvágy: sokak által hazavágyódásnak titulált, valójában azonban a megszokott dolgok, a napi rutin és az otthoni komfortérzet hiánya váltja ki eme sóvárgást. a romantika korszakában megszokott dolog volt az elvágyódás; a legjobb példája ennek egy talján író volt, aki francia romantikus szeretett volna lenni, és svájc smaragdzöld rétjein szarvasmarhát legeltetni.

ha így haladunk tovább az evéssel, akkor kövérebben fogunk hazamenni, mint ahogy idejöttünk. nagyon fontolgattam, hogy a családomnak “vásárfia”-ként margit nénit fogom hazavinni, mert annyira istenien főz. a határon majd azt mondjuk, hogy viaszbaba.
a reggeli ma egyszerű virslicske ketchupocskával és mustárkával volt, hozzá egy kis bundáskenyerecske. ja, és teácska. reggeli után a borult idő miatt programmódosítás történt: a víztározós pancsolás helyett inkább lementünk korondra, kicsit körülszaglászni a köcsögök és a bunkók közt. teccik tudni népművészeti agyagedények és fahusángok közt. láttunk rengeteg szőttest, lajbit, bekecset, fonott kosarakat minden méretben, vicces kürtőskalácskészítő-rudakat (azért vicces, mert aki megveszi, az nem tud ilyen kalácsot gyártani, és a legelső próbálkozás után – ami sikertelen – a spájz mélyén fog kikötni náluk), kisszékeket, döglött állatok szőreit, a fent említett kancsókat minden elképzelhető méretben és fajtában, fafokosokat, fapuskákat, hazafias pólókat (ezek már kicsit a gagyi határát súrolták), bizsukat, görgős-epilálós autóülésvédőket, és ezekhez rengeteg árust, akik a portékájukat kínálgatták nagy elánnal. iszony meleg volt, kétszer kellett megálljunk, míg végiggyalogoltuk a választékot, és megültünk öt percre, hogy kicsit pihegjünk. hazafelé vettünk a hargita gyöngye ásványvízből készült “fantát”. azért írtam cicakörömbe, mert maximum abban hasonlít a cocacola-s pancsra, hogy szénsavas, és citromízű. eme termék igazából citromos-bodzás, és cseppet sincs nyálkás-ragacsos utóíze. az a fantázianeve, hogy “allegria”.
ha már a szürcsölős termékeknél járunk, mindenképpen meg kell, hogy említsem a “ciuc” sört, amit csíkszeredán palackoznak, és igen finom hegyi karsztvízből készül. Bachterné is megmondhatja, hogy nagyon jóízű és egészséges büffentős üdítőital.
a helyi fagyi is megér egy misét, mert azt is itt készítik a szomszédban, küküllőkeményfalván (nem vicc, tényleg ez a neve) van egy üzem, ahol “gyárcsák” a jégkrémet minden mennyiségben. az a nevük, hogy ati cream, és a termékeik minősége vetekszik a görög fagyikéval. a magyar jégkrémeket inkább nem említeném egy lapon velük. a cukrászdában kapható fagyikat meg pláne.
holnapra be van tervezve egy traktoros út a hargitára, és a hegyen fent egy kis 300 méteres sétagalopp a csúcsig. a vacsora még ezután fog következni, számomra lassan már a nap fénypontja lesz eme zaba-fest. tényleg el fogjuk rabolni margit nénit, ha ez így megy tovább.

amit ma műveltünk, az nem volt kisasszonysport. elhatároztuk, hogy nekifeszülünk az egyik környező hegynek, és a rajta található tanösvényen kicsit tanulmányozzuk a környék flóráját. a faunával nem akartam nagyon közeli barátságot kötni, lévén, hogy nagyon kedves és barátságos medvék és rókák találhatók az emberek által ritkábban látogatott erdős részeken. nem hiányzik az, hogy a seggembe harapjanak. meg is kérdeztem Bachternét a medveveszéllyel kapcsolatban, hogy tud-e fára mászni, és válaszát meg sem várva elkeserítettem azzal, hogy a medve gyorsabban tud.
először kicsit elnéztük az útvonalat, és a patak mentén indultunk el nagy elánnal deság felé. amikor ráeszméltünk, hogy itt nincs sehol túrajelzés, visszafordultunk, és megkerestük a rendes útvonalat. ez egy ideig igen kellemesen, enyhe emelkedővel indult, majd egy fenyves részhez érve igen bedurvult, és fontolgattuk is a visszafordulást, de végül is a továbbmenetel mellett döntöttünk. utólag elmondva igen rosszul, mert míg felfelé még csak-csak tudtunk haladni a majd’ 50 fokos emelkedésű, kavicsos, lombbal borított ösvényen, addig az visszafelé egy szenzációs nyári szánkópályává alakult, ahol csak kapaszkodótól kapaszkodóig lehet haladni. a hegytető előtt majd 100 méterrel visszafordultunk, de előtte jól körbefényképeztem a tájat. Bachternével csataláncban szépen egymást segítve leügyeskedtük magunkat a hegyről, féltve a szemem világát (anyós beígérte, hogy kikaparja a szemem, ha valami baja történik a lányának). visszafelé az egyik csúszósabb részen szépen magam mellé hajtogattam a térdemet, és emiatt nyakon is öntött az adrenalin és a fájdalomcsillapító hormon, amitől percekig rosszul voltam. ráadásul össze is basztam a kezem, a felkarom és a jobb térdem. kicsit vérzett is. na ja, ha emlékeztek még a garázsos balesetemre, nagy tehetségem van a nagyon szerencsétlen módon esésben.
a szállásra visszaérve megettük az úton vásárolt egy kiló barackos fagyit (ára 300 forint), jól lehűtve ezzel arcüregünket. kicsit pancsikoltunk is mezítláb a szállás patakjában, még tovább hűtve magunkat. utána szóltunk, hogy korcoljanak oda a kazánnak, és tömjék meg fával, hogy tudjunk zuhanyozni. kisvártatva isteni fenyőfüstöt éreztünk, innen tudtuk, hogy készül a melegvíz.
most a sebeimet nyalogatva, zuhanyzás után beszt of csajkovszkit hallgatok, és felváltva bukkannak fel tom és jerry-s és dexter-es rajzfilmes élményeim.
kijött Bachterné is ide a társalgóba, kicsit ismerkedni márióval és a mágikus gombácskáival, és a vacsit várjuk tűkön ülve. elfelejtettem megírni, hogy mi volt a reggeli: vegyes felvágottas hidegtál és szamócalekváros-vajas kenyér mentateával. fincsi.
update: a vacsi borjúsült volt murkos rizzsel és párolt káposztával

azzal kezdtem a napot, hogy reggeli előtt gyorsan körbefényképeztem a szállást, majd kajálás után elindultunk gyalogszerrel szétnézni a faluban. a reggeli kolbászos-hagymás rántotta volt, rakott juhtúrós puliszkával és citromos teával. a panziót a faluval egy majd’ négy kilométeres (oda kettő, vissza kettő ofkorsz) kavicsos, poros, útnak nem nevezhető valami köti össze. itt próbálkozunk meg begyalogolni zeteváraljára, és megnézni a víztározót. a nagy meleg és a hosszú út hatására visszafordultunk és csendesen punnyadtunk egy kicsit vacsoráig a társalgóban a szálláson. a vacsi babgulyás volt kolbászkával és tárkonnyal (ebből fejenként két tányérral sikerült betermelni), és utána desszertnek túrós és áfonyás palacsinta. ezeknek a nehéz étkeknek lemozgására, és a reggeli kudarcunk kijavítására elterveztük, hogy az esti dalos népi est helyett inkább meglátogatjuk a víztározót, de most nem a falu felé – a hosszabb úton – megyünk, hanem az erdőn keresztül. mivel Bachterné süldőkorában már látogatást tett a vízbázis környékén, ezért kicsi nosztalgiával kerestük meg a háromszintes kis vityillót az azóta igencsak kiépült hétvégi telek-telepen. sikeresen megtaláltuk, és felemlegettük (vagyis Bachterné, mert én akkor nem voltam ott) a szép emlékeket. utána lentebb mentünk a főúton a víz felé. asszonypajtás kóborkutya-fóbiáját is sikerült kissé lejjebb verni két barátságos, mackós eb segítségével. a víztükröt sajnos megint nem sikerült közelebbről megszemlélni, mert kilenc óra körül járt az idő, és nem akartunk koromsötétben a susnyáson keresztül egyedül csámborogni. ahogy asszonykám mondaná, este megváltoznak a medve-ember erőviszonyok.
nyugton hazaértünk, és még épp hallottuk a dalos est végét, és jóval előbbről az egyik vendég kölykének beszédhibás sikoltozását. na ja, csinálja ezt ő napközben is, de akkor nem olyan vészes, mert a gyöngytyúkok, a birkák és a kecskék mekegése elnyomja. az apja a gyerek rakoncátlanságát és borzasztó fejhangját testi és verbális fenyítéssel próbálja kompenzálni, és hozzá harmonikán játszik bármilyen kívánságra kért számot a vendégeknek. visszatérő vendég, mint körülöttünk sokan mások. én elneveztem máriónak. ha már van egy hírhedt mellzongorista az országban, legyen úgy látszik, hogy matildéknak (az üzembentartók) bejött ez a biznisz, mert télen-nyáron nyitva vannak, és ha télen nem is, de főszezonban folyamatos telt házzal mennek. emiatt kicsit el-elúsznak vacsora és takarításügyileg, de hát nézzük el nekik eme apróságot, hiszen nem lóversenyre jöttünk, hanem nyaralni.

ma az uticélunk zeteváralja volt, amit tordán, marosvásárhelyen, ákosfalván, szovátán, korondon, székelyudvarhelyen keresztül közelítettünk meg. az út egészen székelyudvarhelyig volt príma, utána nagyon szétesett. arra gondoltam, hogy biztosan kirekesztik a székelyeket a jóból, és csak a románok lakta helyeken csinálják meg az utakat. itt amúgy mindenki magyarul beszél, az összes felirat magyarul (és románul) van, és több a magyar rendszámos autó, mint bárhol az országban.
zeteváralja egyébként székelyföld szívében, a görgényi havasok és a hargita lábánál fekszik, igen kellemes környezetben. úgy hívják egyesek, hogy kis svájc. szerintem inkább erdély. végül is mindegy, a dolog relatív, és viszonyítás kérdése.
megérkeztünkkor mézédes áfonyapálinkával fogadtak minket a házigazdák, és megmutatták a szállást, ahol fogunk lakni. turisztikailag félfalusi vendéglátásnak lehetne minősíteni a helyet, mert noha mindenféle állatokkal (kecskék, gyöngyik, macskák, rókák és medvék) vagyunk körülvéve, és igen népies, helyi eledelt szolgál fel a ház népe, de a szállások nem nélkülözik a komfortérzetet: zuhanyfülke, wc, társalgó tévével és parabolha-antennával és áram áll a rendelkezésünkre, ami ugye nem kimondottan falusias. de nem panaszkodok, első a vendég, és ezt a szerepet most én töltöm be.
mivel tipikusan az a fajta vagyok, akit a hasán keresztül meg lehet fogni, rögtön el is csábítottak a vacsorával: tárkonyos-kapros krumplileves, paradicsomos-tejfölös székelykápuszta és fánk, eperlekvárral. hozzá természetesen egy kupica pálesz (igazából vétek így nevezni, mert ez nem az a torokköszörülő, kerítésszaggató cefregyöngye fajta, amit otthon is ihat az ember), és egy kis hargita gyöngye ásványvíz. eme víz is külön említést érdemel, mert én csak fröccsnek vagyok hajlandó meginni a szódás vizet, és a buborékos ásványvizeket nem komálom, de ezen fent említett vizet viszont meg tudom inni.
vacsora után kicsit körülnézünk a vendégházak környékén, és mentünk pocolni.

ma hajnalban az utunkat megkezdtük, és elautókáztunk hűséges vazallusunkkal – a dugóval – kolozsvárig. ott némi gyerekkori emlékképek és a google earth felülnézeti térképe segítségével (amit otthon előtte bememorizáltam) szépen ellavíroztunk bandiékhoz, ahol is megaludtunk egy éjszakára, mert sok lett volna azt a 600-700 kilométert egyszerre levezetni zeteváraljára.
az út nagyon jó minőségű volt, csodálkoztam is, hogy itt biztosan valami speciális keveréket használhatnak az aszfalthoz, mert nem nagyon akart kátyúsodni, pedig több, tíz tonna feletti jármű is rongyolt a kapaszkodósávban felfelé.
kértünk “idegenvezetőt” magunk mellé, és lementünk a botanikus kertbe, kicsit feleleveníteni a gyerekkori élményeket, és újakat szerezni. a kert a város déli részén fekszik, a hegyoldalban, nagyon szép, telis-tele van virágokkal. van egy kínai kert is, és egy kilátó, ahonnan belátni az egész várost. a melegházba is bementünk, ahol – meglepő módon – igen meleg és párás levegő volt, és rengeteg trópusi növény: orchideák, ciprusok, pálmák, tavirózsák, és még sok más. utána megnéztük a főteret a nagytemplommal, ahol a fadrusz papa által készített (és valakik által megrongált) szoborcsoport alján egy plakett hirdeti fennen, hogy mátyás király román király volt. megnéztük a petrugróza (nagypéter) utcát, amit sétálóutcává próbál alakítani a városvezetés. a munkamorál hatalmas, de nem nagyon haladnak a melóval, aminek talán a nagy meleg, vagy a kevés dolgozó az oka. a belváros teljes egészében, kisutcástól, mindenestől fizetős parkolóhellyé lett alakítva, úgyhogy keresni kellett valami dugi helyet, ahol nem kell fizetni.
az árak amúgy mérsékeltek a hazaihoz képest, de az itteni fizetések is a kutykuruttyoló segge alatt vannak. nagy a szegénység, és az ügyeskedő réteg (akik porsche cayenne kategóriájú terepjárókkal járnak) csak még jobban meggazdagszik a szegényekből. kezd itt is szétnyílni a “szociális olló”. (nézzétek el nekem, ha hülyeséget írtam; offline vagyok, és nem tudok utánanézni a dolognak, de az árak-bérek viszonyát szimbolizáló kétszárú ollóra gondoltam)
este döglöttünk le aludni, annak az okán, hogy kicsit fárasztó volt az út, és majd’ tíz kilométert gyalogoltunk városszerte.

üdv minden 50˙c-ban izzadó sorstársamnak! egy hétig nem leszek brogközelben, így be kell érjétek magvas gondolataim nélkül. ha visszajövök, akkor fogom pótolni a kimaradt bejegyzéseket, amiket offline-ban, és Bachterné laptopja segítségével fogok megalkotni. addig is kitartás és éljen szálasi, vagyis izé, éljen a szabadság!

nem a témához tartozik, de most mondta prh kódnevű, a máv berkeibe beépült sejtem, hogy július elsejétől tovább forgácsolódik az anyacége, és máv-szartstart néven tiszta lapokkal kezd. ez csak a személyszállításra vonatkozik, a kisáruküldemények kezelését, a tehervonatokat és a postavonatokat már rég eltökítették ebek harmincadjára.

it seems like everybody just shouts at each other. it’s because conflict is drama, drama is entertaining and entertainment is marketable. nobody wants to watch a civilized discussion that acknowledges ambiguity and complexity. talk show hosts, political candidates, news programs, special interest groups, they all become successful by reducing debates to the level of shouting rage. nothing gets solved, but the mass is entertained.