a minap dúdoltam agyam egy sötét zugából előtolakodott kis dallamocskát. Bachterné megkérdezte, hogy minek énekelem a Balu kapitányt? én meglepődve kérdeztem, hogy miért, ez az?
a peggy nevő nősténymackó volt az első meghatározó női sztereotíp főnökélményem. a fontoskodó, sehonnai cégfoglaló reformer, a mindenkinél mindent jobbban tudó nőstényt ismerhettük meg személyében. olyan tipikus 40-es évekbeli salesribanc.
ellenben don karnis mindig is szimpatikus antihős volt, akivel akárhányszor végigtörölték a padlót, mindig felállt, és volt bátorsága újrakezdeni. ez egy igen becsülendő virtus részéről, még ha antagón gyermeke is volt. hatalmas egója, és sznobizmusa is vonzó tényező volt számomra. felnéztem rá.
hogy szpigott eszredeszről isz szót ejtszek… izé, szóval szpigi azért emlékezetes számomra, mert anno a cégnél volt egy kollégánk, aki hasonló fizikai kvalitásokkal rendelkezett, és szintén ezredesi ragja volt. de ő nem azért kapta eme rangot tőlünk, mert ezredeket vezényelt, hanem azon szokása miatt, miszerint minden ezredik szava volt igaz. szerintünk mély növését kompenzálta a nagyotmondásával.
vadmacs egy infantilis hülye volt, viszont piszkosul értett a mechanikához-elektronikához, így mindent meg tudott hegeszteni. egyfajta iq40-es macqyver volt.

a mostani játékoknak smörgasbord-hatásuk van. ez onnan ered, hogy mindig a bőség zavarába esünk a sok opciótól, a sok választható lehetőségtől. szabályosan elveszünk benne.
itt egy ellenpélda: a régi test drive. csak beülsz és mész. a mostani: motorozol, ingatlant vásárolsz, karaktert választasz, 3d-s animációkat nézegetsz, fel és le húzogatod az új kocsid ablakát hawaii-on, költöd a dollárokat, stb. csupa csilivili, hatalmas szigetet járhatsz be a versenyek reményében. de a játék kezelhetőségét már nem sikerült a béka segge alól fentebb tornászni a készítőknek. így maradt egy parasztvakító katyvasz az egész. hogy sakkosan fejezzem ki magam: paraszt üti f8.
vagy én öregszem a játékiparral együtt, vagy a játékok kezdenek egyre bonyolultabbak lenni. nem értem én ezt a kis zoknifejemmel. ide nekem a passziánszt!

gyereknap alkalmából kitekertünk asszonnyal debrecen kevés bicikliútjai közül az egyiken a vikkendtelekre, és kicsit gyereknapoztunk, szűk családi körben. fater csinált miccset (ez egy kis kutyaszar méretű nyílttüzön sült hús. a linken a receptje, és fotók), vinetát, volt egy kis székelykáposzta is (osztán szereted-í a szíkelykápusztát? ), meg sok-sok családi csevely. a néhány házzal arrébb lakó román-cigány-mentős-vőfély multikasztú idióta csak délután kezdte el a sramlizenéjét nyomatni, és hozzá nagy hangon énekelni. addig nyugtunk volt. mivel Bachterné pda-je délutánra égszakadást-földindulást jósolt, ezért aggódva kémleltük az eget. amikor kelet- délkelet felől feltűntek a fekete seggű felhők, akkor elhatároztuk, hogy kurva gyorsan haza kellene indulni, ha nem akarunk fekálformára ázni. hazafelé jövet malacvisítást hallottunk, és nagyon hegyeztük a fülünket; de kiderült hogy nem disznóvágást rendeztek a duhaj parasztok, hanem a salakosok gyakorolgattak a tankpályán, és a mocijaik nyekergő hangját hallottuk malacvisításnak.
épp elértünk asszonyékig, amikor durr és reccs, és megindult a víz fentről. mondtam is magamnak, hogy igen, ez kellett már a fűnek. akkora elánnal jött, hogy azt hittem, szalagfüggönyt lógatnak a puttók a felhők széléről a pofánkba. de nem.
a fotózást kicsit elbasztam, mert szokásomhoz híven fasz nélkül mentem el baszni. ergo elvittem a fényképezőgépet, de csak a 16 megás xd kártya volt benne, az egy gigás cf-et otthon hagytam. így igen karcsú lett a képmennyiség. a képek java:

a lényeg a vidámság, és a zsinnyegtetés.

összeszedtem még egy fotóalbumra valót, egyfajta helyi hülyeségeket, amiket kattintgattam a nagyfalu utcáit róva. teljesen impulzív módon fotóztam, így összefüggést ne keressetek a képek közt. külön felhívnám a figyelmet a “nem bejárat”-os képre, ami hűen tükrözi országunkban kórosan elharapódzott cetligyártásunkat: mindenhová kis fehér lapokat ragasztunk ki, tájékoztatásul a bejárat irányát illetően, vagy a pénzváltásbéli nem váltani szándékozó kedvünket, esetleg a virágbolt portás-funkció irányultságát megtagadólag.
a galambok pedig úgy buknak az esküvő után a kósa palota lépcsőjére szétszórt rizsszemekre, mint tyúk a takonyra.

power is hard to gain and even harder to let go.

ígértem egy újteleszkópos fotócsomagot még a critical mass magasságában nektek, és ezt most fogjátok kapni a képernyőtökbe. a teleszkópot a “csilis port” nevű hoki- és bringaboltban vásároltam, igen jutányos áron. kétkamrás, levegőhajtású, olajcsillapítású matymaring, de sajnos rugózásban az eredeti acélrugót nem pótolja. de nagyon szépen csillapít. és lehet össze-vissza állítgatni, ha esetleg megkívánnék egy kis downhill csörtét itt a magyar ugar közepén. spanolható a nyomás, a puhaság; azonkívül a puhaságát is, meg a kamrák nyomását is lehet szabályozni. említettem már, hogy állítható a nyomása? dnm 33 rc típusú, ha valakit érdekel, és ért hozzá.
a másik szerzemény egy lánc volt, mivel a régi igencsak megnyúlt, és jóval többet kellett tekernem emiatt. márkáját tekintve ez a sram családba tartozik, és elmondható róla, hogy az a sram, az a sram, kinek kocka feje van, kííínek kocka feje van!. szóval elmondható róla, hogy ámérikai termék, és paraffin-szerű anyaggal kezelt jósággal borítva, egy cd-tokban érkezett a kezem alá, szintén ócsó pénzért. patentszem-mentesen méghozzá, mert már nem használnak ilyeneket montenbikákon. kicsit néztem is, mert én még a nagyfater-féle munkás-bike patentszemeihez voltam szokva, nem ezekhez a csilivili új cuccokhoz. csak össze kellett dugni, és kicsit széthúzni. mindenesetre amikor öcsém (és szentecsaba) segítségével felapplikáltam az új láncot, egyúttal megbontottam a középső agyat, a pedálokat és a hátsó váltót, és farmerfényben fürösztve őket letisztítottam a többéves rárakódott zsíros homokot, bélsarat, agyvelőt, és belső szerveket, sarat és fűféléket, és átzsíroztam-kentem az egész miskulanciát. természetesen az ülést nem, mert így is elég zsíros vagyok. a fotózást sajnos nem a munka után, hanem egy héttel utána ejtettem meg, ezért láthattok homokszemeket a láncon. de higgyetek nekem, “zsír” újan nézett ki, miután összeraktam.

íme gyerekkorom egyik meghatározó állatkája, rókica. lánykori nevén rók ilona. ha jól emlékszem, tavaly anyám kotorta elő egy lomtalanítás alkalmával, és (ismét) örömöt szerzett vele nekem. igaz, hogy az évek rajta sem múltak el nyomtalanul, és a sok mosástól kicsit megcsoffadt a belsejében lévő tömőanyag; mostanra leeresztett, mint egy lufi. még a farka is lelapult. de a szemei még mindig nem pottyantak le, és ugyanolyan huncutul csillognak a vén kurvának, mint fiatalkorában.
kis Bachterként rengeteget játszottam vele. úgy is mondhatjuk, hogy régebben sokat rókáztam. nagyfater vette elő egyszer meglepetésszerűen az ezeröcsije csomagtartójából. azt hiszem a zsibin vette, meglepetésnek. öcsém egy sárga kutyát kapott. úgy látszik, így adták párban őket: a sárga képű és a róka. szép kis illuminált páros.

a gyerekek, míg gyerekek, olyanok szeretnének lenni, mint a felnőttek: komolyak, felelősségteljesek, sokat keresőek, és fizikailag is felnőttek. vagyis a gyerekek elvágynak a gyerekkorból, nem akarják, hogy babusgassák őket, és azt szeretnék, ha végre komolyan vennék őket. olyanok szeretnének lenni, mint amilyeneknek a felnőttek szeretik mutatni magukat: tévedhetetlen, megkérdőjelezhetetlen héroszoknak, akiknek minden mindenkor sikerül.
a felnőttek ellenben visszavágynak a gyerekkorba. például azzal, hogy harminc-negyvenéves korukra is infantilis idióták maradnak, és úgy élik ki gyermeteg vágyálmaikat, hogy mindenféle hülyeségeket írogatnak online naplókba. vagy rendszerint hülyét csinálnak magukból a munkahelyükön.